Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1981-07-01 / 4. szám

IЫккаитк new'h ot Vajda János (1827-1897) Húsz év múlva (Gina emlékkönyvébe) Mint a Mont Blanc csúcsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem, többé nem ég, Nem bántja újabb szenvedély. Körültem csillagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok. Mi hátra volt még, elkövetkezett. E földi létben gyász sorunk betölt. Találkozunk — irgalmas végezet! — Utólszor, egyszer még, a­­ sír előtt. Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz, S helyet cserél bennünk a fájdalom. És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon. Mert, amit én vesztettem, óriás, Hozzá az ég adott erőt nekem. Én látok itt olyant, mit senki más. Csodákat mivel emlékezetem. A múltból fölmerül egy pillanat, Mint óceánból elsüllyedt sziget. És látom újra ifjú arcodat, Mikor még másért nem dobbant szíved. De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül a Múlt ifjúság tündér taván Hattyús képed fölmerül. És ekkor még szívem kigyúl, Mint hosszú téli éjjelen Mont Blanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen ... És e varázslat rád is visszahat. E lélek a te Veszta-templomod. Oltára képében látod magad; Mi vagyok én neked, most már tudod: Ha majd e földi élettől megváltam, Imába, dalba foglalt szerelem Örökkévalósága a halálban ... Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem! Ki bájaidból méltatlan vadakra Pazaroltál nem értett kincseket; Én, a hideg bálvány vezeklő rabja, Ki minden kéjt szívébe temetett: Most itt ülünk, siralomházi lelkek, És nézzük egymást hosszan, szótalan . .. Tekintetünkben hajha­nem az elveszett — Az el nem nyert éden fájdalma van. Harminc év után így ül a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy, tornyos jellegen, És néz alá a méla éjszakán Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sírbolti csöndességet A rémteli sötét erdő alatt, Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanak . ..

Next