Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1981-07-01 / 4. szám
szélsőbal felé sodródása. Erősen emelkedett a Spanyolországban élő latin-amerikaiak száma, akik között kb. 5000 bűnöző van. Sokszor ezek is „politikai menekültként” érkeznek. Régi közhely szerint Spanyolország és Marokkó „kölcsönös megértésre ítélt szomszédok”, bár egy újabb változat szerint „meg nem értésre ítéltek a szomszédság ellenére”. Sidi Ifni 1957-ben történt átadása és Nyugat-Szahara 1975-ös kiürítése nem oldott meg mindent, bármikor felvetődhet — marokkói belpolitikai okokból is — a két észak-afrikai spanyol város, Ceuta és Melilla visszakövetelése. (Az előbbi 1663, az utóbbi 1556 óta spanyol.) A gyakori cáfolat ellenére a spanyol politikai vezetés bizonyára meg van győződve a két város átadásának elkerülhetetlen voltáról, s talán megkísérli, hogy a kérdést a gibraltárival kapcsolja össze. Spanyolország tehát akkor adná át a két várost Marokkónak, amikor visszakapja Gibraltárt az angoloktól. A lemondás pszichológiailag így elviselhetőbb volna, és az észak-afrikai spanyolok egy része új otthont találhatna a Gibraltárból távozók helyén. Nyugat-Szaharával kapcsolatban Madrid a lakosság önrendelkezésének a híve, míg Marokkó a jelenlegi megoldást tartja véglegesnek. Madrid így „két tűz között” van, mivel a szaharai Polisario Front félév alatt négy spanyol halászhajót kerített kézre „szaharai felségvizeken”, és személyzetét hónapokig tartotta fogva. Marokkóval is nehézségek vannak halászati téren. De a legrosszabb talán mégis az, hogy Marokkóban spanyolellenes hangulatot szítanak. A lapok pl. egy córdobai mecset profanálásáról regéltek, pedig valójában történelmi épületet adtak át egy mohamedán közösségnek, s ezért támadt vita a polgármester és a püspök között. Nyugat-Szaharában viszont valóban profanáltak katolikus templomokat. Jellemző a helyzetre a következő, ismert vicc: — Apa, a mórok barátaink? — Igen, fiam. — Még jó! Mert ha így viselkednek barátként, mit csinálnának, ha ellenségeink lennének? ... Különben a spanyol—arab jó viszony régen fontos pontja a spanyol külpolitikának, és az arab világ nemcsak Marokkó. Az ötvenes években arab államfők hivatalos látogatásai járultak hozzá a benyomáshoz, hogy Spanyolország elszigetelődése befejeződött. Azután a tucatnyi arab szavazat az ENSZ-ben volt fontos. Ma pedig az uralkodó szempont az olajellátás. Az arabok érzékenysége miatt egy spanyol kormány sem tudta magát elhatározni Izrael elismerésére, bár elvben a diplomáciai viszony híve „minden békeszerető országgal”. Ennek a jegyében vették fel a diplomáciai kapcsolatokat 1977-ben az európai szocialista országokkal, miután 1967 és 1970 között kölcsönösen konzuli és kereskedelmi képviseleteket létesítettek. Akkor állítólag volt egy bizalmas megállapodás is: nem támadják egymást rádióadásokon keresztül a másik nyelven. (Tehát pl. a spanyol rendszert Magyarországról spanyolul.) A Spanyol Nemzeti Rádió keleti adásait két ütemben fel is számolták, 1968-ban és 1975-ben, bár meg kell jegyezni, hogy ugyanakkor nyugati adásokat is beszüntettek. A kapcsolatok felvétele az állambiztonsági és kémelhárító szervek ellenállásába ütközött, s valóban 1977 óta több szovjet diplomatát és tisztviselőt utasítottak ki kémkedés miatt. Egy ilyen ügy vezetett a királyi pár 1980 májusára tervezett moszkvai látogatásának a lemondásához. Itt említhető, hogy I. János Károly trónralépte óta kerek számban 50 országban tett hivatalos látogatást, és ez lényegesen előmozdította, hogy a nagyvilág új képet alkosson Spanyolországról. IX. A spanyol történelem új, öt-öt és fél éves szakaszának mérlegét felállítani, róla egyértelmű ítéletet hozni nem könnyű. S az is igaz, hogy a február 23-i államcsínykísérlet óta a távlatok megváltoztak. Pozitív és szinte példa nélkül álló, hogy megtalálták az átmenet útját nagyobb megrázkódtatások nélkül! A gyökeres rendszerváltozást nem követték politikai perek, sem emigrációs hullám. Elmaradt a „leszámolás” és a felelősségrevonás, ami ugyan nem jelenti, hogy sokaknak ne lett volna hozzá kedvük. A túlnyomó többség elfogadta a demokrácia játékszabályait, és a választásokon világosan a mérsékelt politikai irányzatok mellett állt ki. A szélsőséges mozgalmak gyakorlatilag parlamenti képviselet nélkül maradtak. Február 23-a azonban azt is megmutatta, hogy Leopoldo Calvo-Sotelo kijelentése, „az átmenetnek vége, a spanyol demokrácia megszilárdult” — elhamarkodott volt. A fegyveres erőknél és a polgári lakosság köreiben van egy elenyésző, de elszánt csoport, mely kész rendkívüli, alkotmányellenes eszközökkel „megmenteni a hazát”, mint a napóleoni háborúk óta már huszonötször. A király határozott fellépése, a magas katonai vezetés hűsége és egyesek tétovázása, a közvéleményt alakító intézmények egyöntetű kiállása és a lakosság nyugalma (vagy passzivitása) oda hatott, hogy a kísérlet meghiúsuljon. Az összeesküvés figyelmeztetett a veszélyekre, intette a kormányt, hogy kormányoznia kell, a pártokat pedig arra, hogy az ország építését komolyan kell venni túl az egyéni érdekeken. Ami a kormányt illeti, szilárd és tartós kormányra van szükség. Ezzel kapcsolatban emlékeztettek rá, hogy Francónak 37 év alatt 114 minisztere volt, Suáreznek 4 és fél év alatt 58. Le lehet vonni azonban néhány következtetést a februári eseményektől függetlenül is, bár az említendő tényeknek is szerepük volt bennük. Mindjárt itt az a tény, hogy az előző rendszer megítélése ellentmondó, kinek-kinek meggyőződése, szemüvegének színe, egyéni tapasztalatai és életútja szerint. Egyesek a Franco-korban ma is csak a rendőrállamot, a cenzúrát, a szabadságjogok elnyomását látják, míg mások csak a nemzeti hagyományok ápolását, a nagyobb nyugalmat és közbiztonságot, a jobb gazdasági helyzetet. De hasonló a helyzet a jelenlegi politikai pártok és mozgalmak megítélésénél is: sokan csak azt látják, amit akarnak, ami elgondolásaiknak megfelel. Sokan szavaznak, nem Suárez, González vagy Carrillo pártjára, hanem arra a középre, szocializmusra vagy kommunizmusra, melyet a szavazó elképzel magának. A lakosság — vagy ahogy most itt is mondani szokták, „a nép” — említett kiábrándulásában szó(Folytatás a 19. oldalon.)