Új Európa, 1983 (22. évfolyam, 1. szám)
1983-01-01 / 1. szám
Emberközelből Egy életrajz adatai általában a rideg tényeken alapulnak. Született ekkor és ekkor, iskoláit elvégezte itt és ott, pályáján elindult és karrierje felfelé ívelt, eredményeken, sikereken, megbecsülésen át egészen az utolsó stációig, a sírig. Ha az évszámok tükrében nézzük Csonka Emil életét, elmondhatjuk: 1923. július 5-én született, Szombathelyt. Középiskoláinak elvégzése után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult történelmet, irodalmat és szociológiát, majd pedig az olaszországi Bologna egyetemén szerezte doktori oklevelét. 1951-től a Szabad Európa Rádió egyik szerkesztője volt. Mint történész sok művel gazdagította az emigráns magyar szakirodalmat. Könyvei, cikkei, tanulmányai, a magyaron kívül, német nyelven is nagy sikert arattak. 1982. október 16-án váratlanul ragadta el a halál. Élt 59 évet. Ennyit mondanak a hűvös adatok. Már az elmondott, szűkre szabott életrajz is elárulja: teljes élettel állunk szemben. De, ha emberközelségből szemléljük Csonka Emil alakját és egyéniségét, azonnal megelevenednek a dátumok, az eredmények és előttünk áll a kortárs, aki szeizmográfszerű érzékenységgel figyelte a világ — és ezen belül elsősorban Magyarország — eseményeit. Ebben az Emlékszámban sokan méltatták Csonka Emilt, a történészt, a főszerkesztőt, a remek tollú publicistát, a rádiókommentátort, a gondosan felépített életrajzok kiváló íróját. Most, ezen a helyen, mi, az Új Európa szerkesztőségének tagjai, Csonka Emil emberi értékeit szeretnénk még közelebb hozni az olvasókhoz. Azt a Csonka Emil óhajtjuk bemutatni, aki joviális kedéllyel, szinte mikszáth kálmáni derűvel szemlélte az életet. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom áradt belőle. Ha belépett a szerkesztőségbe, mielőtt még megszólalt volna, már barátságosabbá vált a légkör. Ízes „Vars megyei” beszédével pedig, már az első mondatok után az a fajta jó érzés kerített hatalmába mindenkit, mint amikor kortyolunk egyet-kettőt a borospohárból és utána könnyebbnek, gondtalanabbnak érezzük magunkat. Így hatott Csonka Emil környezetének tagjaira. Ő volt az, akitől panaszt sohasem lehetett hallani. Arcán mindig elégedettség tükröződött, még akkor is, ha belül mélyen bántotta valami. Csak azok, akik nagyon közel álltak hozzá, csak azok ismerték vonásainak változását, ha valami bántotta, ha jogtalan helyzettel találta szemben magát. Ilyenkor eltűnt a mosoly a szája körül, ajka néhány pillanatra lebigygyent, mint a megbántott gyermeké. De csak néhány szemvillanásra. Mert utána ismét helyreállt benne a „világrend”, a fájdalmas kifejezés átadta helyét a megszokott „csonkaemiles” mosolynak. De mögötte — aki úgy ismerte, mint mi — érezte, hogy elhatározását nem változtatta meg semmi, amit a fejébe vett, ahhoz makacsul ragaszkodott és tűzön-vízen át, de keresztülvitte. Lágy, simulékony ember volt, de ugyanakkor acélosan kemény tudott lenni. Igen, úgy érezzük, ez az „acélos” jelző illik legjobban hozzá. Meghajlott, ha úgy hozta a sors, akár a toledoi acélpenge, de még soha se tört. Egyéniségének egy másik jellegzetessége volt a segítőkészség. Közhely lenne, ha azt írnánk: akin lehetett, azon segített. Mély, emberi értelembe véve, ennek a tulajdonságnak természetesnek kellenne lennie, azért nevezi nyelvünk környezetünk tagjait „embertársnak”, hogy ezzel is kifejezze: társak vagyunk, ez pedig egyben egymás támogatását, megértését, segítését is jelenti, illetve kellene, hogy jelentse. Mily kevesen értik és gyakorolják e szó igaz értelmét, erről felesleges szólni. Csonka Emil a kevesek közé tartozott. Egyik kollégája, a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében, minden méltatásnál jobban állítja elénk Csonka Emilt, amikor özvegyéhez írt levelében ezeket írja: „Azt hiszem, én voltam az utolsó kolléga, aki Emillel együtt volt. Október 15-én, pénteken délután öt óra után, a Rádió kijárata előtt találkoztunk. Szokott kedvességével felajánlotta, hogy hazavisz kocsiján. Útban az autóhoz elmondta, hogy napok óta rosszul érzi magát, egy hétre kiírta az orvosa. Ránéztem és hirtelen rádöbbentem, milyen rossz színben van. Elhajtottunk a Herkommerplatz-ig, mondtam, itt kiszállok, mert dolgom van a szomszéd utcában lévő postán. Emil, hiába szabadkoztam, ragaszkodott ahhoz, hogy akkor elvisz a postához, így történt. Kiszálltam, jobbulást és gyógyulást kívántam neki. Mosolyogva intett vissza — ez az utolsó emlékem Róla. És ez az apró epizód híven tükrözte egész egyéniségét.” Másnap, 1982. október 16-án reggel nyolc óra tizenöt perckor, Csonka Emil már nem élt. Szerette az életet, élvezte is a maga módján. Mit jelentett ez a „maga módján”? Azt, hogy családjának és munkájának élt? Azt, hogy szenvedélyes lendülettel érdeklődött a politika iránt? Azt, hogy rajongott a természetért, gyönyörködött a bajor tájak erdős-tavas szépségében, de csak akkor láttuk igazán ellágyultnak, amikor egy burgenlandi nyaraláson, Rohonc mellett, egy dombról, távcsövön nézett át Szombathelyre, szülővárosába és szinte önfeledt örömmel sorolta azokat a pontokat, amelyeket még nem változtatott meg a modern építészet? Igen, mindez Csonka Emil egyéni életszeretetének mondható. Lépést tartott a gyors léptekkel, ide-oda haladó korral, de óvta magában mindazt a szépet, amit a múltból őrizni érdemes. A tizenkilencedik század romantikusának és a huszadik század küzdő emberének érdekes, színes keveréke volt. Mint éles megfigyelő és mélyen gondolkodó író, jól látta korának fejtetőre állított kapkodásait. Szavaival, írásaival ezért utat próbált mutatni a zűrzavarban. Kedvenc költőjével, Kosztolányi Dezsővel elmondhatta: „Az én koromban: zörgött az egekben a gépek a célja. Az én koromban: nem tudta az emberiség, hogy mi a célja. .. ... Az én koromban: mindannyian , de magunkra maradtunk.