Új Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1985-06-01 / 3. szám - VASADI PÉTER: Kosztolányi villanásai

landra csorrant / a lanyha tej.”, de már a döbbenet tényigéi, mint a levert cövekek, jelölik ki verseinek szélét-hosszát; most már nem az imaginációja, hanem a fenyegetetté vált teremtő képzelet forrja ki magából a lírai történéseket, melyek hosszú árnyékot vetnek: „Múlt este kissé lehajoltam, / s feleségem azt mondta halkan, / őszülsz fiam.’’ A lírai tényközlés számára haszontalanok a képek csillagágszerű kivillanásai, mert a lírai tény az lírai tény: föltornyosul és megmered. Utóhangja nincs, s drámai: „Az ablakokat mind bezártam / s úgy ültem a budai házban, / mint aki fél.” Egyik ablakszárny csukódik a másik után, a „bús férfi” hermetikusan elrekeszti a ház minden nyílását, hogy be ne surranjon az ellenség, az Öregkor. De sejthetjük, hogy ez csak a fedőneve. Valójában így kell őt nevezni: Halál... Most már óvatosan lapozzuk a költő könyvét. Előérzetünk azt súgja, hogy bármikor megcsendülhet az a hang, az a letisztult, kissé rekedtes, a Magánbeszédben önmagával leszámolt, a magányosságában olykor suttogóra vált, meg-megcsukló, de a megindultsága ellen védekező, a titkos értelmétől mindvégig oly ruganyos hang. Sorjáznak is elénk szépen a mondatok: „Az életet szerettem” (a vésztjósló múltidő), „Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva”, s a legmegrendítőbbek egyike: „Mint akit égő szókra gyújt föl / a halál, Szájam kigyulladt víziókat / kiabál.” Itt már leplezetlenül életre-halálra megy a játék. Az érettség színe az aranysárga. A lehullás előtti — hosszú! — pillanatban fölizzik ez a sárga s tiszta aranyszint mutat: „... A bölcsesség / nehéz aranymezőbe öltözöm / s minden szavam mosolygás és közöny.” Mint aki már jón-rosszon túl van, mindent tud, amit tudni érdemes. S ahelyett, hogy lázadna, mosolyog. Ahelyett, hogy menekülne, visszafordul és szembenéz. Közönyös, de nem érdektelen. Rejtve izgalmakat, torokszorító reményt, vagy valami csodát vár. Vagy a valóság villámcsapását, ami ugyanaz: „Ezt figyeltem én / kíváncsian, nyakam előrenyújtva.” A megmentett gyermek, a megőrzött gyermekség adja, e mosoly értékét, a közöny mögött pedig az érett művész magasodik föl. Elhatároló mozdulatot is tesz: „Kik messze vannak tőlem és igémtől / ne jöjjenek át soha a falon.” És állít bizonyosat is: „Szavam, ha hull, tömör aranyból érem.” Tulajdonságai művében a szélső pontokon kristályosodnak. Szinte a végsőkig fokozódó, ellentétes művészi erényeiről beszélhetünk, miközben a mű alapanyaga megszilárdul, mégis áttetsző marad, fölépül, mégis befejezhetetlen lesz. Korai költészetének robbanékony finomsága jelen van, roppant érzékenysége is, de tündöklései most már a tények és a tapasztalatok sötét tömbjei közt épp hogy átsiklanak: „Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról és elgurul, akár a briliáns.” Kétoldalt a fájdalom és az öntudat megújuló rohamai fenyegetnek, s legbelül, legalul az ember rettenetes törékenységének fölismerése: „Éjjel, ha alszol, s hallom, hogy lehelsz , megrémülök: ez az, mit szeretek? És: „Letérdelek, fölugrom, jajgatok / szememben ... éji láz.” És nemcsak úgy általában a fájdalom, az árnyékba jutott ember depresszív keserűsége, hanem az égő testi szenvedés kényszeríti ki belőle a kiáltozást, az „együgyű dalt”, a versbe szedett nyögést és rettegést: „Metsz, mint a kés, / szúr, mint a tű, oly iszonyú, / oly egyszerű.” „Állok vele, / hanyatt esem, / forgat tovább / vadrémesen.” A nagybeteg költőt „a halál tán” valamelyik utcasarkon ácsorogva vagy a stockholmi kórház műtőtermében várja a „találkán”. Kosztolányi megtanult tájékozódni a szikár mester sötét selyem térképén s mintha ismerné titkos menetrendjét is. De tud ennél fontosabbat. Egy hajnalban az ablakán kitekintve, majd kihajolva bepillantott valamiféle örök mámor, örök tánc, örök könnyűség homályába, és erre a halál — orrcsontjára tapadó, szoros drótkeretes szemüvege mögül leselkedve — nem számított. Az összeálló éjszakai sötétségen Kosztolányi Dezső „a boldogságtól föl-fölkiabálva” észrevett egy résnyi fényt. Talán itt surrant ki. 1* 51