Új Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-6. szám)
1990-08-01 / 4. szám - TÜSKÉS TIBOR: Hosszú novella (tanulmány)
kel jeleníti meg alakjait: „fölsüvített”, „mozdult fel”, „ordított” (háromszor!), „üvöltött”, „jajgattak”, „veszékelt”, „lármázott” (kétszer!) „rikoltotta”, „sikoltott”, „siránkozott”, „rikácsolt” . .. Az elbeszélés nyelve is az írás naturalizmusát erősíti. A leíró részekben Kodolányi választékos, irodalmi nyelvet használ, de amikor hősei megszólalnak, az élőbeszéd formáját követik, az ormánsági népnyelvet beszélik. A tájnyelvi, nyelvjárási sajátosságok a kiejtésben (háthová, ókor , olyankor), az ö-zésben (minden, gyerek), az igeragozásban (aszondik = azt mondják, meglátik = meglátják), a szókincsben (bonc = comb, pilágat = ápolgat, virgódik = vesződik, bajlódik) a mondatszerkesztésben, (rövid, kihagyásos, élőbeszédszerű szerkezetek) egyaránt megmutatkozik. Persze a szereplők nyelve is stilizált, alakított, megformált nyelv, s nem a hangfelvevő vagy a nyelvész lejegyzésének hitelességével adja vissza a népnyelv minden sajátosságát. A stilizálás jellegének és mértékének érzékeltetésére álljon itt Kiss Géza Ormányság című könyvéből egy eredeti ormánsági népnyelvi szöveg és egy részlet Kodolányi elbeszéléséből. Egy kákicsi idős parasztember ajkáról jegyezte le Kiss Géza: „Az én bácsám értette, hogyan ke sarcot fogni. Vövött egy hosszi rudat. Bement közéjük a tóba. Mikor észrevették, eccerre min lebújt. Sohá nem jöhetett a vízbe: fődugta a fejét — olyan a feje, mind a sárga lónak: hókás —, akkor csak ütött oda a rúdba — ihonni! — szőtte össze, hozta.” A Sötétség egyik hősét így beszélteti az író: „Az én időmbe nem beszélek annyit. Zsuzsi így, Zsuzsi úgy, osztán vége. Napamasszony vót az úr, nem én. De máma alig bújt ki a fodba a taknyos, ma az üjé a nagyobb. Egy poronty miatt annyit beszélek. Minek? A fiamnak nem kee, nekem nem kee, senkinek se kee, hát nem lesz gyerek Osztán vége.” A Sötétséget a naturalista ábrázolási módszer jellemzi. Hőseinek tetteit elemi indulatok, önös érdekek — zsugoriság, gyávaság, kapzsiság, kétszínűség, rontás — motiválják. „Nyomasztó színek, lehangoltság elbeszéléseinek alaptónusa, nem tudunk fölüdülni gyorsan elszálló tavaszi színein, s alakjai, ezek a pőre, sivatagi lelkek, sosem jutnak el az élet oázisára” — írta Várkonyi Nándor 1928-ban. S a fiatal elbeszélőben Kardos László is a magyar naturalizmus képviselőjét látta 1933-ban: „Kodolányi János a magyar naturalizmus egyik legkitűnőbb mestere. Akkor lépett föl, amikor az irodalmi elmélet és gyakorlat a legnagyobb hévvel bizonygatta, hogy a naturalizmus kora lejárt, s az egész irányzat csődöt mondott [. . .] A magyar naturalizmus Kodolányiban érett önálló művészetté, benne keményedett és higgadt meg véglegesen.” Kodolányi naturalizmusa azonban nem iskolás, nem epigon naturalizmus, nem a nagy európai naturalisták (Zola) és a hazai mesterek (Justh Zsigmond, a fiatal Móricz) másolata, követése. Ebben a művészetben helye van a csodának, a léleknek, a jelképességnek is. Már kortársai észrevették: Kodolányi „meg van áldva a művészi ábrázolás minden adományával, amihez hozzányúl, csoda teljességgel elevenedik meg” (Várkonyi). ..E komoran tárgyias, de minden ízében lélekkel teljes, legbecsesebb pontjain jelképiesen fölsugárzó, tiszta művészet az új magyar irodalom egyik legönállóbb és legvonzóbb értéke” (Kardos László). S legfőképpen helye van e művészetben az emberszeretetnek. Kodolányi alakjai tele vannak gyűlötei, de az író nem gyűlöli, hanem szereti hőseit. „Kodolányi még nem