Új Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-10. szám)

1992-10-01 / 8. szám - Pomogáts Béla: Klasszicizáló törekvések (tanulmány)

ÚJ FORRÁS élménye nyomán született, s valami, egyelőre névtelen szorongást fejezett ki, végső kételyt és aggodalmat az emberiség jövője iránt. Alig telt el két évtized, neve támadt a szorongató félelemnek, Illyés Gyula, Déry Tibor és Juhász Ferenc oratóriumai, eposzai, Az éden elvesztése, a Szembenézni és A Szent Tűzözön regéi sorra az atomháborús fenyegetettség szörnyű súlyától nyo­masztva kémlelték az emberiség megmenekülésének esélyeit. A háborús félel­mek később csökkentek, a költők szívére mégis új súly nehezedett. A mindenütt tapasztalt közöny, a közösségi kötelékek felbomlása, a nekivadult erőszak, önzés és őrület új fenyegetést hozott, a széteső emberi társadalmak apokaliptikus vízióit rajzolta fel. Ezt a víziót idézte meg Déry Tibor regénye, a Képzelt riport egy amerikai pop­fesztiválról. Tóth Bálint is szorongató látomásokban villantotta fel az atom­háborús pusz­tulás lehetőségét, de megidézett egy nem kevésbé szorongató, másfajta víziót is, egy emberi kapcsolatokat, értelmes nyelvet nélkülöző társadalomét, ame­lyen végképp úrrá lett az elidegenedés. Ez igazából a mindenkori diktatúrák nyomása alatt sínylődő emberi társadalom állapota. Tóth Bálint költői mítoszai nem egyszer éppen erről a társadalmi állapotról rajzoltak megrendítő képeket. Költői közérzete is ebből az állapotból való. Mindig is „Atlantiszi szélben” érezte magát, merülő világok között, így uralkodtak el rajta kétségei, így kényszerült pokoljárásokra, vagy éppen arra, hogy pereljen önmaga ellen. Vergődve és sodortatva valamiben mégis meg kellet kapaszkodnia. Költé­szetének egyik kapaszkodója a szerelem, a másik a magyar költői hagyomány, egyáltalán a költészet, a magyar költészet maga. A hagyomány: Balassi Bálint, a kuruc költészet, Vörösmarty, Babits és Radnóti túlélni és küzdeni tanít. Már maga az archaikus stílus, a „régi magyarság” nyelvi és formai öröksége a helytállás és szembeszállás erkölcsét sugallja. Ahogy Ady Endrénél vagy újabb költészetünkben Csanádi Imrénél, a költői archaizálás Tóth Bálint eseté­ben is a felemelkedés, a küzdeni tudás jele. A költői morálja a forma, s ezt, úgy tetszik, pontosan érzi Tóth Bálint is. Az élmény vagy a lelkiállapot, amelyről vallomást tesz, lehet lázas és kusza, a verse mindig tiszta és ép. Még vergődését és zuhanását is arányos képekben, műves sorokban fejezi ki. Élmény és forma különös feszültségét és ennek a feszültségnek az elsimulását mutatja Hetedik évad című költeménye is. A visszatekintés, az emlékezés és a számvetés verse, amelynek ilyen módon három időrétege van. A múlt, amely a falusi gyermekkortól a viharos ifjúságig ível, és amelyet hol nosztalgia, hol kritikus figyelem övez, a jelen, amely a külső és belső nyugtalanságtól nyeri lázas és zaklatott közérzetét, és a jövő, amely kiismerhetetlennek vagy még inkább apokaliptikusnak tetszik. A költő 44

Next