Új Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-10. szám)

1999-01-01 / 1. szám - Vekerdi László: "Magyar viktoriánusok" (tanulmány)

vekerdi lászló hangosabb, mint amilyen mélygyökerű, de a hangulat olyan, hogy egy újító csoportnak nem kell félnie a megfulladástól.” Halász Gábor sem festi a magyar századvéget minden tekintetben szerencsés és termékeny időszaknak, de olyannak sem, amelyben egy újító csoportnak a megfulladástól kellett volna félnie. Az ő századvége hosszú honi polgáriasodást követ, amely inkább csak arányaiban különbözik a nyugatitól, vidékiesebb még a nagyvárosban is, szelídebbek bűnei és kisebbek erényei, kevésbé jellegzetes. De ez a hosszú honi polgáriasodás a negyvenes évekre már így is megéli első virágkorát, „virágzó hírlapiro­dalmával, gyors ütemű városfejlesztésével, a nyugateurópai eszmék és életformák mohó, egyidejű átültetésével.” Ebben tán még egyet is érthet­nének, ha különböző terminusokban is, Németh Lászlóval. A nagy kü­lönbség a későbbiek értékelésében található. Halász Gábor a Ferenczjózsefi időkben elsősorban a kiegyezés utáni évek hatalmas lendületére utal. „A sokáig elfojtott polgári energiák most egyszerre akarták pótolni az elmu­lasztottakat, bekövetkezett nálunk is az ipari forradalom külső forron­gásoknál döntőbb átalakulása és a vele járó nagyarányú építkezések, a rendszeres városfejlesztés, körutak, sugárutak megnyitása és a magánosok páratlan arányú építővállalkozásai, a berendezkedéssel összefüggő kép­zőművészeti fellendülés, a szellemi élet felvirágzása. A század végére nemcsak Budapest, de a vidéki városok is korszerű köntösbe öltöztek.” A század végére ugyan megtört a lendület, jelentkeztek „a növekedés kor­látai”, és a fejlődés lelassulásával-megállásával járó zavarok; a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek azonban, ha nem is zökkenők nélkül, a polgárosodás felfelé ívelő szakaszát élvezhették. Erről szól a Magyar viktoriánusok (1942), a politikai, gazdasági, tár­sadalmi eszmék, elméletek, elképzelések, tapasztalatok és történések olyan alapos, szakszerű, világos elemzésével, hogy a tanulmány megfelelő pasz­­szusai törés nélkül illeszthetők a Tízkötetesben Katus László mintaszerű (és a vonatkozó kötet általában magas színvonalából is kiemelkedő) szö­vegrészleteihez. Parafrazeálva Cs.-t, talán maga Szekfü Gyula, a kor beava­tott kritikusa se fedezte volna fel a csempészárut. Az irodalomra a Magyar viktoriánusok csupán néhány jelentős félmondatban tér ki; erről fél évtized­del régebbi tanulmányában, a Magyar századvégben (1937) szólt részlete­sen Halász Gábor. A Magyar századvégnek jórészt ugyanazok a főhősei, mint A Nyugat elődeinek, de nem ők a főszereplői: utóbbiak gyanánt sokkal inkább tekint­hető az a sok kevésbé ismert és alig méltányolt költő és író, akik közül Németh László legfeljebb elrettentő példaként említ egyet-egyet. A Nyugat elődei közül a Magyar századvégben egyedül Justh Zsigmond emelkedik ki, és Asbóth János nyer részletes méltatást a „középszerű irodalom”-ban

Next