Új Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-10. szám)

2001-01-01 / 1. szám - Pék Zoltán: Hajnal nővér napszálltakor

PÉK ZOLTÁN Hajnal nővér napszálltakor Olyan gyorsan történt, pislantani sem volt ideje. A kutya egyszer csak ott állt az út közepén, akárha a semmiből termett volna elő, a lány még látta, hogy szeme felvillan a fényszórók fényében, majd jött a tompa puffanás. Kezéből kitépte a kormányt valamely erő, és pár pillanatig ide-oda pörgött, mintha egy láthatatlan kéz tekergette volna, most balra, most jobbra, aztán a kocsi lement az aszfaltról, a kerekek megcsúsztak a nedves talajon, és a jármű egyszerűen becsúszott az út és az erdő közti kis árokba. Sekély árok volt, a kocsi már mászott is volna fel a túloldalán, amikor Hajnal végre magához tért és lekapta lábát a pedálról. A motor azonnal leállt, a kocsi lassan visszagurult, majd kis ringatózás után megállapodott az árokban. A lány csak ült a kormány mögött, lihegése éles, fémes visszhangot vert a kis térben. Szaporán pislogva nézte a fekete csíkot, ahol az autó alja leborotválta a füvet az árok partján. A reflektor megvilágította a szélső fákat, a fatörzsek vibráltak a sárgás fényben, mint valami félig eltemetett teremtmény csontjai. A bokrok és az aljnövényzet barátságos zöldje is átszíneződött, fakószürke foltok úszkáltak mindenütt, a fénykörön túl pedig minden sötétbe burkolózott. Hajnal nagyot nyelt, majd hátrafordult az ülésben. A sűrűsödő szürkületben jól látszott a vagy ötven méterre az úton heverő test. A lány merőn bámulta, igyekezett megállapítani, megdöglött-e vagy sem, de szeme hamar elfáradt s könnyezni kezdett. Visszafordult menetirányba (dél­nyugat, hogy találkozzon Lórival egy erdei lakban), és a műszerfal órájára nézett: 8: 27. A fiú már valószínűleg kezd nyugtalankodni, fel-alá járkál a gyertyafényes szobában. Gyertya, igen biztosan gyertyát gyújtott. Lóri olyan romantikus, és bár Hajnal szerette ezt a férfiakban oly ritka tulajdon­ságot, néha nem tudta elfojtani mosolyát a fiú régimódi lovagiasságán. Lovagias és úriember, tagadhatatlan, mégis képes erre a határozottan lovagiatlan és úriemberre nem valló találkára. Házasságszegés. És még csak nem is először. A hangra majdnem felsikoltott. Lélegzetvisszafojtva fülelt. A hang ismétlődött, hosszú kiáltás volt, valahogy színtelen, helyesebben mondva egyfajta idegen, képtelen artikulációval, amelytől egész testében kilelte a hideg. Annyira idegen volt, hogy önkéntelenül is az erdőt fürkészte, a fák fekete dagályát, a roppant hullámot, mely a levegőben megfagyott s csupán egyetlen hangra vár, hogy alázúduljon.

Next