Új Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-10. szám)

2002-03-01 / 3. szám - Pék Zoltán: Kísérlet férfival légüres térben (próza)

PÉK ZOLTÁN Kísérlet férfival légüres térben Azt álmodta, hogy meghalt, és az élete újrarendeződött valamivé, ami nagyon hasonlított egy érettségi bankettre. Táncoltak. Habár nem hallotta a zenét, lassú dal lehetett, mert mindenki lassan mozgott. Őrajta és Annán kívül ott volt még nagyapja, a néhai hadifogoly, akinek lábcsonkjai mindig halálra rémítették; álmában Max általános iskolai matektanárnőjével tán­colt. Ott volt az anyja, hajlott hátával és szürke hajával. Az apjával táncolt. Ez az apakép a korai évekből származhatott, mert sudár volt és egészséges, az arca pirospozsgás és kerekded, nyoma sem volt rajta a lesben álló ráknak. Na és persze ott volt a bátyja az őrjítő haverjaival. És ez volt minden: mindenki táncolt. Végtelen tér, nem hallható zene, és megy a tánc körbe és körbe és körbe. Max levegőért kapkodva riadt fel. Felült, és látta, hogy lába remeg. Pizsamája egy csurom víz volt, s most fázni kezdett. De legalább aludt valamennyit, még ha nem is a pihentető fajtából. Több hétnyi kérlelhetetlen álmatlanság után ezért a változásért is hálás lehetett. Miután az ember rájön, hogy élete szerelme másfelé kacsingat, még egy rövid és zaklatott álom is csodaszámba megy. Max a mellette fekvő Annára nézett. A lány zabolátlan szőke hajkoronája úgy terült szét a párnán, mintha Anna aranykútba fulladt volna. Max nem látta az örvény alatt a fitos orrot, a vékony szájat, s azt az arcot, mely a fáraófeleségekre emlékeztette. A lány teste kirajzolódott a takaró alatt, és a fiú tekintete centiről centire végigolvasta az alvó testet, akár egy titkosírást, egészen a bal lábáig, amely kilógott a takaró alól. Szinte világított az a bőr, olyan volt, akár az alabástrom. Óhatatlanul Othello jutott eszébe: „Oltsd ki e fényt s aztán ezt a fényt”. Amióta csak rájött, hogy Anna titokban mással találkozgat, gyakran kapta azon magát, hogy a tragikus hős képében tetszeleg. Egész életében szeretett volna valami rendkívülit tenni, s most itt volt az alkalom: eljátsz­­hatta volna a nemes férfit, aki a körülmények áldozata lesz és feláldozza élete értelmét az öröklét oltárán. A gondolat szégyennel töltötte el, de korántsem az ötlet miatt. Éppen ellenkezőleg, azért szégyellte magát, mert ez is csak fantázia volt. Tisztában volt vele, hogy amilyen gátlásos, még egy csoki papírt sem mer eldobni az utcán, nemhogy gyilkolni. Soha nem ütötte meg Annát, sőt még csak a hangját sem emelte fel. Nem mintha időnként

Next