Új Forrás, 2004 (36. évfolyam, 2-10. szám)
2004-04-01 / 4. szám - Kelemen Zoltán: "Így rendezték ők a lovas Hektór temetését" (tanulmány)
Kelemen Zoltán altabb következtetésekre jut, mikor kijelenti: „A társadalmi világot a beszéd építi fel és tartja lendületben.”10 Ez azt jelenti, hogy mítoszaink formálói mi vagyunk, a nyelvhasználat által megvalósuló nagy társadalmi elbeszélés az, ami szavatol a mítosz és tartalma fönnmaradásáért, sőt, könnyen lehet, hogy megvalósulásáért. Egy adott közösség nemzetformáló mítoszát tehát valós vagy valósnak beállított történelmi események alapíthatják meg, pontosabban az ezekre az eseményekre vonatkozó különleges emlékezés. Ez természetesen nem tekinthető történelemnek, sőt szubjektivitásánál fogva gyakran meg is nehezíti a történelmi kutatást. Paul Ricoeur Metafora és a történetmondás című tanulmányában 11 ír azokról az eseményekről, amelyeket egy „történelmi közösség” fontosnak tart, „mert bennük eredetét vagy erőforrását látja.”12 Ezeknek az eseményeknek a jelentése pontosan olyan erő által határozódik meg, amellyel megalapozzák a közösségnek és tagjainak azonosságtudatát. Erkölcsi jellegű érzelmeket váltanak ki, összefonódnak a megemlékezés, az átkozódás, a felháborodás, a siránkozás, a kegyelet, a büszkeség, a könyörület, a bűnbocsánat aktusaival, megnyilvánulásaival. A történésznek természetesen tartózkodnia kell mindezektől. Ez lehet, hogy sikerülhet olyan esetekben, mint az ókori témakörök vagy a 18-19. századi európai és amerikai forradalmak, de Ricoeur felhívja a figyelmet arra, hogy például a fajüldözés 20. századi történetével kapcsolatban a történész is ki van szolgáltatva az érzelmi befolyásoltságnak, sőt Ricoeur úgy véli (minden bizonnyal helyesen), hogy a társadalom kényszeríti a történészt és így a mindenkori elbeszélőt (például a holocaust esetében) arra, hogy adja fel erkölcsi semlegességét, és kötelezze el magát a humanizmusnak azon megjelenési formái iránt, amelyeket a társadalom a maga számára morálisan irányadónak tart. Az emlékezésre való felszólítás nemcsak a történettudományt alapította meg, hanem a nemzeti identifikációs aktusokat is. Ricoeur a deuteronomiumizakhor (emlékezzél) szót használja ezzel a problémával kapcsolatban, mint olyat, ami az identitásszervező aktusokra vonatkozik. Az identitás szakralizálása az uralkodói mítoszokban, egy etnikai alapú ellenállási mozgalom létrejöttével kapcsolható össze, melynek vezérszavaivá az „elkülönülés” és az „ellenállás” válnak, ahogy erre Jan Assmann is rámutat a Deuteronomium kapcsán.13 Ez a Melkort Középföldére követő üldöző tündék hagyományaira és végzetes átok-szövetségükre különösen érvényes. Egyrészt a közösség rendkívül szoros összekovácsolódását eredményezi az eskü hagyománya, hosszú távon viszont a teljes bukáson keresztül ennek a törzsnek vagy nemzetségszövetségnek a tökéletes fölszámolódását és pusztulását okozza. Mindezek a metaforák célszerűsítik a történelmet. A probléma az, hogy úgy tűnik, kénytelenek vagyunk metaforákat használni a történelmi megismerés, illetve a