Új Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-10. szám)
2006-04-01 / 4. szám - Fried István: Fiatal irodalomtörténet (Hites Sándor tanulmánykötetéről)
új forrás lábjegyzetekből, pedig a 19. század második fele nemzeti nagy elbeszélésének sorstörténete, nem utolsósorban a szakmaisággal, szakszerűséggel, illetőleg az átpoétizáltsággal összefüggésben ideidézhető lett volna: félreértés ne essék, nem szeretném sem a Dávidházival való egyetértést, sem a vitát sugallani, csupán - egyelőre - a lábjegyzetek s a névmutató böngészéséről beszélek). Alighanem jelentőséggel bír a kötet első bekezdése, amely a Tiszatáj történelmi regény vitáját idézi meg, azonnal történeti kontextusba helyezve az értekezés tárgyát (a Tiszatáj egy 1967-69-es, szintén a történeti regényről folytatott tanulmánysorozatára hivatkozva), hogy aztán jelenkorunk sokféleképpen értelmezett, történeti vagy pszeudotörténeti prózai epikájára hivatkozzék, nem kizárólag azért, hogy megfelelő keretet biztosítson a magyar történeti regény történetében alapozó szerepet vállaló Jósika Miklósnak, tőle visszagondolva: Walter Scottnak, illetőleg Kemény Zsigmondnak, akit a magát marxistának (marxista-leninistának, helyesebben: leninistának) nevező művelődési politika fokozatosan léptetett át a tiltottból a tűrt kategóriába, egy időben még Móricz Zsigmond elismerése sem adhatott menlevelet a Forradalom után meg a Még egy szó a forradalom után szerzőjének. Hites Sándor nem kritikát ír, a szónak hagyományos és elfogadott értelmében, hanem egy jelenséget, egy kilencszerzős epikai alakzatot, a legújabb kori, jelenidős magyar történeti regényt igyekszik körüljárni, méghozzá a tudományosság, a poétika és a politika szempontjából. A fiatal irodalomtörténet, így Hites Sándor is, megtanulta mestereitől, hogy a tisztán magyar irodalmi téma (nem kérem számon, noha például a lengyel Galicia-regények, jónéhány szlovák mű is idevonható volna, egyik-másik magyarul is napvilágot látott!) részint olyan elméleti problémákat generál, amelyekhez nem árt a magyar mellett idegen nyelvű szakirodalmat segítségül hívni, részint kitekinteni a társtudomány(ok)ra, a kulturális antropológiára, a művelődéstörténetre és a történetírásra, s a nem egyszer ott is fölmerülő hitelesség (tudományosság?), poétika és politika vonatkozásokkal szembesíteni a szóban forgó regényeket. A leginkább a politika területére történt kitekintést érzem hiányosnak. Ugyanis éppen a 19. századi történeti regény magyar konstruálódása valóban elválaszthatatlan a nemzeti nagy elbeszélés más téren jelenlévő tendenciáitól (a történetírás mellett a történeti festészet, a nemzeti opera szintén szóba jöhet), és Bojtár Endrével egyetértve állítható, hogy agresszív-nacionalista változata is van (nemcsak a magyar irodalomban, a németben, a csehben, a lengyelben, a szlovákban, a horvátban stb. is), de annyi bizonyosan elmondható, hogy az Új Zrínyiász és az ilyen típusú prózai epika legalább annyira paródiája a történeti regénynek, mint a történeti felfogás és a jelenkor prózaisága összeütközésének, valamint az, hogy Jókai nem