Új Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-10. szám)

2006-05-01 / 5. szám - Vida Gergely: A lírikus epilógja : Konvencionalitás és irónia a korai Babitsnál

vida Gergely a nyelv megismerő potenciáljának újragondolását is felveti. Éppen ezért szükséges hangsúlyozni, hogy e rákérdezés magában az elmondás hogyan­jában, ill. éppen ebben jut érvényre, többek között, ahogy majd látni fogjuk, a finom megfordítások sorozatában. Talán nem túlzás ilyen értelemben a Babits-recepció hiányosságáról beszélni, amennyiben - az esetek jelentős részében - figyelme a tematikus értelem kifejtése mellett nem terjedt ki a vers(ek) retorikája által felkínált értelmezési lehetőségre. Amennyiben mindezt láthatóvá tesszük, túllendülhetünk a recepcióban uralkodó „ku­darc-bevallás” vallomásos poétikáján is. A lírikus epilógia kondicionálhat egy olyan olvasatot, amely éppen az autoritatív szubjektum által szavatolt vallomásosságától szabadítja meg a verset. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Babits költészete recepciótörténe­tének egyik fordulópontja Rónay Györgyi lírikus epilógja c. tanulmánya. Megfogalmazásai később Nemes Nagy Ágnes és Angyalosi Gergely írásaiban is visszaköszönnek, nem beszélve Rábáról. Számunkra elsősor­ban azért bír jelentőséggel, mert szakít a tematikus olvasás hagyományával. Babits leveleit és verseit olvasva Rónay azt bizonyítja, hogy „a tartalomnak a formával való tagadása, a félig bevallottnak a bevallás tónusával való visszavonása, a közvetlen közelinek a formai játékkal való eltávolítása, idézőjelbe tevése”. Babits korai költészetének legfontosabb jellemzői. Az Epilógra nézve ez annyit jelent, hogy a vers lírai személyességét a sze­repvers (mint forma) objektivációjában negálj­a, ahogy erre a cím határozott névelője már utal. Babits „a” lírikust beszélteti, „mint a Recanatiban Leopardit, de amit mond, ugyanakkor ugyanúgy el is távolítja magától, egyszerre képtelenül is, meg kényszerülve is a vallomásra”.­ Kérdéses marad azonban, hogy az eltávolított, idézőjelbe tett vallomás túljut-e magán a vallomásososság beszédmódján. Rónay néhány megfogalmazása is jo­gossá teszi a kérdést: „nincs líraibb, mint kifakadása a líra ellen”, ezt „vallja be A lírikus epilógja”­. (Kiem.: V. G.) Kétségtelen, hogy a vers „lírai én”-je szerepként értve már nem azzal a közvetlenséggel beszél, ami a vallomásos beszédmód velejárója. A szerep­lőt beiktat egy állomást költő és szöveg közé, ahol a megképződő metaforikus viszony lehetővé teszi a közvetítést a szöveg és a preverbális „élmény” közt; így tehát a „kifakadás” mint vallomásos aktus egyaránt tartozik a „költői” én és a „lírai” én hangjához, bár, kétségtelen, nehéz eldönteni, melyikhez inkább. Az ilyenfajta okoskodás inkább arra szolgálhat alapot, hogy a szerepre egy másik szempontból kérdezzünk rá: a távolság „biztonsága”, a közvetett jelenlét nem szabadít-e fel olyan nyelvi-poétikai potenciákat, melyek a „lírai én” szövegén belül számolják fel a kifakadás vallomásos konnotá­­cióit? A „szerepvers-érv” ebben az esetben már az „én” ironikus pozi­­cionáltságát implikálhatja, ahogyan az Angyalosi Gergelynél is artiku­

Next