Új Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-10. szám)
2006-05-01 / 5. szám - Vida Gergely: A lírikus epilógja : Konvencionalitás és irónia a korai Babitsnál
vida Gergely a nyelv megismerő potenciáljának újragondolását is felveti. Éppen ezért szükséges hangsúlyozni, hogy e rákérdezés magában az elmondás hogyanjában, ill. éppen ebben jut érvényre, többek között, ahogy majd látni fogjuk, a finom megfordítások sorozatában. Talán nem túlzás ilyen értelemben a Babits-recepció hiányosságáról beszélni, amennyiben - az esetek jelentős részében - figyelme a tematikus értelem kifejtése mellett nem terjedt ki a vers(ek) retorikája által felkínált értelmezési lehetőségre. Amennyiben mindezt láthatóvá tesszük, túllendülhetünk a recepcióban uralkodó „kudarc-bevallás” vallomásos poétikáján is. A lírikus epilógia kondicionálhat egy olyan olvasatot, amely éppen az autoritatív szubjektum által szavatolt vallomásosságától szabadítja meg a verset. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Babits költészete recepciótörténetének egyik fordulópontja Rónay Györgyi lírikus epilógja c. tanulmánya. Megfogalmazásai később Nemes Nagy Ágnes és Angyalosi Gergely írásaiban is visszaköszönnek, nem beszélve Rábáról. Számunkra elsősorban azért bír jelentőséggel, mert szakít a tematikus olvasás hagyományával. Babits leveleit és verseit olvasva Rónay azt bizonyítja, hogy „a tartalomnak a formával való tagadása, a félig bevallottnak a bevallás tónusával való visszavonása, a közvetlen közelinek a formai játékkal való eltávolítása, idézőjelbe tevése”. Babits korai költészetének legfontosabb jellemzői. Az Epilógra nézve ez annyit jelent, hogy a vers lírai személyességét a szerepvers (mint forma) objektivációjában negálja, ahogy erre a cím határozott névelője már utal. Babits „a” lírikust beszélteti, „mint a Recanatiban Leopardit, de amit mond, ugyanakkor ugyanúgy el is távolítja magától, egyszerre képtelenül is, meg kényszerülve is a vallomásra”. Kérdéses marad azonban, hogy az eltávolított, idézőjelbe tett vallomás túljut-e magán a vallomásososság beszédmódján. Rónay néhány megfogalmazása is jogossá teszi a kérdést: „nincs líraibb, mint kifakadása a líra ellen”, ezt „vallja be A lírikus epilógja”. (Kiem.: V. G.) Kétségtelen, hogy a vers „lírai én”-je szerepként értve már nem azzal a közvetlenséggel beszél, ami a vallomásos beszédmód velejárója. A szereplőt beiktat egy állomást költő és szöveg közé, ahol a megképződő metaforikus viszony lehetővé teszi a közvetítést a szöveg és a preverbális „élmény” közt; így tehát a „kifakadás” mint vallomásos aktus egyaránt tartozik a „költői” én és a „lírai” én hangjához, bár, kétségtelen, nehéz eldönteni, melyikhez inkább. Az ilyenfajta okoskodás inkább arra szolgálhat alapot, hogy a szerepre egy másik szempontból kérdezzünk rá: a távolság „biztonsága”, a közvetett jelenlét nem szabadít-e fel olyan nyelvi-poétikai potenciákat, melyek a „lírai én” szövegén belül számolják fel a kifakadás vallomásos konnotációit? A „szerepvers-érv” ebben az esetben már az „én” ironikus pozicionáltságát implikálhatja, ahogyan az Angyalosi Gergelynél is artiku