Új Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-10. szám)

2007-11-01 / 9. szám - Falvai Mátyás: Présház a Turulnál (kispróza)

falvai mátyás van, és a legjobb, ha minden pohár után elrágcsálsz egy-két diót (neki papírhéjú, nagy szemű diót termő fája volt, mely az óvatlan vendéget időnként fejbe kapta a teraszon ültében). S hogy este már ne igyál fehéret, mert nyugtalan lesz az álmod, igyál inkább nagy vöröseket, mert a vörösbortól való részegség semmihez nem fogható: nem örvénylik tőle a fő, nem kavarog, nem szédül. A vörösbor szép gyengéden, mégis erőtel­jesen húz lefelé, a Föld középpontja felé, s hogy ez azért van, mert a vulkanikus talajon nevelt borszőlő magába szívja az ásványokat, melyek még a borban is szeretnének visszajutni oda, ahonnan jöttek. És még sok minden mást. Olyasmiket, amiket egy fiú az apjától megtanulhat. Mind közül a nyáresték voltak a legszebbek. Nyolc óra tájt érkeztem hozzá a demizsonnal és a könyvekkel. Tudtam, ilyenkor már végzett az utolsó fél liter roséval, s lassan hozzákezd az első fél liter vöröshöz. A munkát is letette ilyenkor („Holnap is lesz nap”), a kerti slaggal lemosta cigánybarna bőréről a verejtéket, fehér inget húzott, de nem gombolta be, és kiült a diófaággal fedett teraszra, a cementből és izzadtságból épített város, Tatabánya felé nézelődve, mintha csak toszkánai birtokos gyanánt nyugtázná szelíd domborzatú szőlőültetvényeit. Stróbli bácsi birtoka nem volt több kétezer négyszögölnél, mely szőlőkordonokkal, egy pazar prés­házzal és néhány mintaszerűen ápolt és hálásan termő gyümölcsfával volt zsúfolt, s ahonnan, ha az ember kicsit kitekerte a nyakát, látta a gerecsei Turul fenséges szobrát, melynek vészterhesen imbolygó testébe, annak hasán keresztül, gyakorta másztunk be, mezítlábas utcakölykökként, mintegy repülőbe, várván, mikor emelkedik el a földtől, persze hasztalan. Ilyenkor, mikor megérkeztem, ifj. Stróbl Gedeon felpattant fonott nádfoteljéből, elém sietett, elvette a demizsont (a könyvekre még csak rá sem pillantva, gyanúsan rá sem pillantva), leszaladt a pincébe és szak­szerű arckifejezést öltve levette nekem azt az öt litert az éppen meg­kezdett hordóból. Hamar és kapkodva, mégis elegánsan és precízen végezte el ezt a műveletet, és nem telt bele öt perc, már a teraszon kortyolgattunk. Amilyen gyanúsan nem tekintett a könyvekre, míg ki nem mérte a bort, olyan mohón vetette most rájuk magát. Egyik kezében a poharat nyugtatva, másikban a nyitott könyvet fogva, kivirult arccal vitte a prímet diskurzusainkban, melyek a legutóbb hozott könyveket voltak megtárgyalandók. Ez idő tájt szoktam hozzá, hogy minden könyvből ket­tőt vegyek, egyet Stróbli bácsinak, egyet nekem, nehogy lemaradjak mellette, és szégyent valljak éjszakába nyúló beszélgetéseink során, s kiderüljön, én magam nem olvastam a szóban forgó művet. Még ma is rajtakapom magam, hogy kettesével emelem le a bolti polcról a köny­veket. Ilyenkor szomorúan teszem vissza a második, fölöslegessé vált

Next