Új Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-10. szám)

2010-06-01 / 6. szám - Ménesi Gábor: Mindig másként mondjuk el (Darvasi Lászó: Virágzabálók)

MINDIG MÁSKÉNT MONDJUK EL Az elmúlt másfél évtized magyar regényútjának egyik jelentős állomása kétségkívül a múlt elbeszélhetőségének, a történeti narratíva megalkotá­sának lehetőségeit kitapogató regény, amely nem egy esetben a moderni­­tás előtti (történelmi) regényhagyománnyal vállal folytonosságot és alakít ki termékeny pár­beszédet. Joggal állapít­ja meg Bombitz Attila, hogy „ [a] történelmi alakzatok regénybeli új­ragondolása és az arche­­tipikus elbeszélői rend­szerek újrafelhasználása egy olyan sajátos összművészetet eredményez, mely mintegy megtartva a mai posztmodern időszak jellemző alkotóelemeit, mégis hátraarcot mutatva a 20. századnak és a 19. századiság szimulákruma felé fordulva kérdez rá önmaga lényegiségére"2. Ezek a prózai fejlemények valóban nem függetle­nek a posztmodern tapasztalataitól, még inkább a regény posztmodern utáni nyelvi-poétikai metamorfózisától, illetve attól a történettudományi interpretációtól sem, amely - Hayden White és mások nyomán - nyilván­valóvá teszi, hogy a múlt nem beszélhető el egyetlen narratívában, s a kü­lönböző, egymás mellett létező történelemértelmezések létjogosultságát hirdeti. Az említett tapasztalatok továbbgondolásával születtek meg Márton László, Háy János, Láng Zsolt, Szilágyi István, Sándor Iván, Rakovszky Zsuzsa, Závada Pál ebben a kontextusban vizsgálható opusai, valamint Darvasi László első nagyregénye, A könnymutatványosok legendája. Termé­szetesen a sor tetszőlegesen folytatható, illetve kiegészíthető, az iménti felsorolással csupán azt próbáltam érzékeltetni, mennyire az érdeklődés homlokterébe kerültek az utóbbi időszakban a történelmi diskurzus regény­poétikai és nyelvi lehetőségei. Az említett művek többségének értelmezése a kritikai kontextusban gyakorta egymás mellett történt, s a recepcióban ezzel együtt a történetszerűség került középpontba, többen a történet rehabilitációjáról beszéltek, vagyis arról, hogy a regény „most az »elve­­szett«után a »visszaszerzett«történettel jellemezhető"3. Természetesen azt is látnunk kell, hogy az újabb történetek „nem lineárisan, nem a »jól meg­írt« klasszikus regények szellemében" konstruálódnak­, s az említett jelen­ségen „egyáltalán nem az elbeszélés egészérvényűségének és hite­lességének naiv restaurációját kell érteni. Az elbeszélés aktusa kilép a tör­ténetmondás útvesztőjéből, s történetalakzatként disszeminálódik"5. Az itt vázolt kontextusban tárgyalhatok Darvasi rózsabokor-történetei, valamint Ménesi Gábor 69 Darvasi László regényéről.

Next