Új Fórum, 1989 (1. évfolyam, 1-17. szám)
1989-10-02 / 12. szám
forradalmak előtti időszakban is a gazdaság lényeges területein már az ipari forradalom által létrehozott termelőerők voltak, és a tőkeviszony működött, sőt a tőkeviszony azokon a területeken is áthatotta a gazdaságot, ahol még a kézműipari forradalom termelőerőin nyugodott a termelés. A forradalom utáni iparosítás tovább növelte a prekapitalizmusétól gyökeresen eltérő, viszonylag fejlett termelőerők tömegét. A termelési viszonyok tartalmának konkrét elemzését nem helyettesítheti a formai jegyek leírása, hiszen ezzel a módszerrel magát a kifejlett kommunizmust is rokoníthatjuk a prekapitalista viszonyokkal (árutermelés, piac, pénz hiánya stb ). Konkrét elemzés hiányában a mai viszonyokról legfeljebb csak annyit mondhatunk, hogy nem kapitalisták, és e rendszerek genezisükben kifejezetten antikapitalisták. Más oldalról ezzel azt is hangsúlyozni kívánjuk, hogy a kapitalizmus lényege a tőkeviszony, ami nem azonosítható a termelőerők konkrét fejlettségi szintjével, sem a politikai berendezkedés demokratizmusának éppen adott legmagasabb fokával. Mi a népi demokratikus út? Kétségtelen, hogy a jelenlegi válságból való kilábalás útja az ún. „sztálini modell” meghaladása lehet, s remélhetőleg megteremthetők a feltételei annak, hogy ma már ebben szerepet kapjanak a fejlett tőkés országokban létező gazdálkodási módszerek és szabadságtechnikák, de úgy, hogy ezen országok itt Keleten megőrzik szocialista irányultságukat. Tálas Barna a fejlődésnek ezt az irányát népi demokratikus útnak nevezi, és az ezt az utat egyengető politikai hatalmat is népi demokratikusnak minősíti, amelynek . szükség esetén megvannak a törvényes eszközei, amelyek segítségével mérsékelheti a tőkeviszonyra épülő árutermelésből fakadó társadalmi feszültségeket, esélyegyenlőtlenségeket, és megakadályozhatja a magántőke képviselőinek túlsúlyba jutását az államhatalom és a törvényhozás szerveiben.” (Közbevetőleg megjegyezzük: mitől népi demokratikus az a társadalom, amely a tőkeviszonyra épül, miért az államnak és milyen eszközökkel kell megakadályoznia a magántőke politikai túlsúlyra jutását; ez a gondolatmenet — minden bizonnyal szöges ellentétben a szerző valóságos szándékaival, de nem véletlenül, hanem a kifejtés belső logikájának engedelmeskedve — az állam funkcióinak ábrázolásában a már egyszer volt gyakorlatot implikálja.) A népi demokratikus hatalom ilyen felfogása első látásra rokonszenves lehet ugyan, azonban magával a kategóriával kapcsolatban is vannak fenntartásaink. S nem elsősorban annak tautologies volta miatt, hanem döntően azért, mert kifejtése ellentmondásoktól nem mentes. Ezeknek a részletes tárgyalására itt most nincs terünk, csupán jelzésszerűen említjük meg egyrészt azt, hogy a népi demokratikus forradalom kategóriájáról a 19—20-as évek óta máig lezáratlan viták folynak. Másrészt, e kategóriának nincs sem formációelméleti, sem forradalomelméleti relevanciája akkor, ha azt nem a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet keretében fogjuk fel — legyen ez az átmenet bármilyen hosszú is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a térség országai eddig sem maguk választották meg helyüket a világkapitalizmus rendszerében, s ma sincs lehetőségük arra, hogy világgazdasági és világpolitikai súlyukat rövid idő alatt közös nevezőre hozzák, vagy csak önerőre támaszkodva az egyes elkülönült országok még növeljék is. A mai interdependens világban a helyi kísérletek eleve kudarcra vannak ítélve. Lényeges szempont az is, hogy a többi országgal egyetemben mi is egy újabb és igen nagyarányú felhalmozási és struktúraátalakítási korszak előtt állunk. Ennek következményeit a különböző koncepciók kialakításánál nem mellőzhetjük, hiszen a demokráciát nem elég akarni és meghirdetni, annak anyagi feltételei is vannak. Ezzel összefüggésben számunkra kétséges (mind módszertanilag, mind logikailag) az a metaforikus program, hogy a feltételezett zsákutcából a kiindulópontra való hátratolatással lehet kijutni. És hol van ez a kiindulópont? A történelmi zsákutcákból — áldozatokat és kockázatot vállalva — a fal áttörésével csak előre lehet menekülni. Szocializmus-vita A baj a fontos, nem az ész? Megnyugodhat a magyar közvélemény: ezután már nem a nép zsebére politizálnak majd. Nem. Ezt a Fiatal Demokraták Szövetségének egyik vezetője, a „magyar politikai élet »enfant terrible«-jének tartott Orbán Viktor” (ld. HVG 1989. augusztus 26., 56. old.) nem venné lelkére, ő, hogy minél hatékonyabban tudja képviselni az immár 3500 főre duzzadt szervezetét — alkalmasint a népet — s hazafihoz méltón minden idegen befolyás alól végre szabaddá tegye őt, a Fidesz 1988. március végi megalakulását követően már áprilistól az amerikai Soros Alapítvány terhére küzdött a magyar demokráciáért. Orbán Viktor havi jövedelme (forrás: HVG), az alapítványtól élvezett adómentes 10000 forint — nyilván eddigi titkos tudományos tevékenységével érdemelte ki — és a Századvég kft. által fizetett 5000—10000 forint szerkesztői honorárium szerencsére lehetővé teszi, hogy függetlenített aktivistaként minden idejét a köz szolgálatának szentelhesse. Csak remélni lehet, hogy a bizonyára gazdag élettapasztalattal rendelkező Fidesz-vezető — hiszen a „jogi diploma megszerzése után néhány hónapot a MÉM Vezetőképző Intézetében” dolgozott — nem fog elszakadni a néptől, mint „a mostani demokratizálási folyamatra legveszélyesebb” MSZMP apparátusának túlfizetett munkatársai, akiknek havi nettó jövedelme ugyan több ezer forinttal elmarad a 26 esztendős pályakezdő Orbán Viktorétól — kortársairól, volt évfolyamtársairól, sőt professzorairól nem is beszélve. S alighanem márkás nyugati kocsiján suhanva — amelyre bizonyára keményen spórolt az egyetem elvégzése óta — is azt kívánja csak demonstrálni: magyarok, ha az én utamat követitek, nektek is lehet ilyen! Mostanában ember legyen a talpán, aki képes napját úgy eltölteni, hogy „a legnépszerűbb politikusok 20-as listáján” szereplő ifjú valamely megnyilatkozásával ne találkozzék. (Bár hogy a „népszerű” mióta szinonimája az ismertnek, hírhedettnek . . .) A 3500 fős tömeget képviselő Fidesz e vezetőjének — nyilván a tömegtájékoztatásban való arányos részvétel alapján — még a csapból is csordogáló (mit csordogáló, hömpölygő) dilettáns és agresszív megnyilvánulásai azt mutatják: ő is egy „jelzős demokrácia” képviseletében szól — csak nem deklaráltan. Ez pedig a szelektív demokrácia: mindenki pusztuljon, aki nem úgy gondolkodik, mint ő; a többiek — amíg jók lesznek — engedéllyel élvezhetik az életet. Orbán Viktor — IVC-beli nyilatkozata szerint — minden nyáron három milliméteresre nyíratja a haját s aztán egy évig nem vágatja. Egyforma mondókái viszont arról tanúskodnak: mindegy, nyár van vagy tél — rövid-e a haj vagy hosszú —, az ész ugyanannyi. 25 ÚJ FÓRUM