Új Hang, 1953 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 1. szám - ÖRÖKSÉGÜNK - Sőtér István: Petőfi Sándor
ÖRÖKSÉGÜNK PETŐFI SÁNDOR Petőfi életművét nem a százharmincadik születési évforduló alkalma avatja számunkra időszerűvé. Meghatóiban ünnepeljük ezt a napot, de Petőfi költészetének szeretetére egész életünk, s népünk életének minden napja kell neveljen. Legnagyobb költőnk élete és műve olyan tanulságokkal szolgál, melyeknek éppúgy benn kell foglaltatnink e haza minden fiának érzéseiben és cselekedeteiben. Petőfi költészete a tanulás, az elmélyedés, az átélés újabb és újabb, gazdag és lelkesítő, szenvedélyre és tettre serkentő alkalmát tárja elénk. Petőfi műve a nagy, költői élmény legtisztább forrásai mellé szólít bennünket. Költészetünk legnagyobbjainál sem találhatnók meg az élet és a mű, a jellem és a meggyőződés, a közélet és a magánélet oly tökéletes egységét, mint Petőfinél, aki épp oly nagy költőnek, mint cselekvő, harcos politikusnak is. Mindazt, ami 1848-ban valóban forradalmi és a jövő felé mutató volt, Kossuth mellett — és néha még nála is világosabban — Petőfi fejezte ki. Élete az emberré és költővé válás olyan iskolája, már első verseinek megjelenése előtt is, ami nővel kortársai közül senki sem rendelkezett. Szeretett szülőföldjén, a Kiskunságban, majd az iskoláról iskolára vándorlás esztendei során, Félegyházán éppúgy, mint Kecskeméten, Szabadszálláson éppúgy, mint Sárszentlőrincen, vagy Pesten és Aszódon, a tájjal együtt a népet ismeri meg, és fogadja szívébe. Az ország ,,lírai birtokbavétele“, melyet Révai József szerint Petőfinél a feudalizmus elleni népi lázadás érzelmeitől „csak egy lépés“ választott el, már ezekben az első esztendőkben megkezdődik. S mennyit ad még ehhez az iskolához a hirtelen rászakadó nyomor, mennyit a megalázott büszkeség sajgása, — Selmec és a gyalogút Pestre —, a későbbi nyugtalan és fájdalmas vándorlások bevezetőjeként, — az első színpadi kísérletek, melyekhez oly makacsul vissza-visszatér, — a soproni katonáskodás, a faköpeny falára rótt versek, a szilenciumos ügyvéd házánál töltött esték, a leszerelés, a hazátlan kóborlás Pozsony és Dunavecse, Selmec és Pápa között, az első versek sikere nyomán is tüskeként gyötrő sérelmek hol egy divatos költő leereszkedő modora, hol egy ruhát kölcsönző diáktárs megalázó gorombasága miatt. — a vándorszínészeknél töltött idő, és mindez a mély megmerülés a szenvedésekben, a nélkülözésekben, mely mégis, a jellemet és a szívet oly tisztán hagyja: csak ez az 18 évig eltelő időszak értteti meg velünk, miféle indulatokkal léphet kortársai elé első műveiben, ez a fiatal költő! Az idősebb költőnemzedék — Eötvös és baráti köre — már megjárták a külföldet, Franciaországban, Angliában, Németországban voltak az irodalmi és akadémiai szalonok vendégei, tanulmányozták a kapitalista országok viszonyait, és most, meglehetősen nyugodt és tehetségüknek is kedvező állásokban, útijegyzeteiket rendezgetik, és a reformkor nagy, politikai harcaira készülnek, melyekben joggal követelnek magaiknak vezetőszerepet. Az ő diétás beszédeiket másolja a még névtelen Petrovics Sándor, a pozsonyi nyomortanyák valamelyikén. Ezek a tehetséges és művelt politikusok is át akarják alakítani az országot, de reformok útján, forradalom nélkül. De mennyire maféle országot szán majd a népnek Petőfi, a szabadság és a harmonikus, boldog élet „tündérországát“, melyben Kukorica Jancsi a király, az egyenlőség és az értelem új társadalmát, melyért életét áldozza Szilveszter! Mi is az oka, hogy Petőfi oly nehezen találja meg a maga pályáját, s oly soká ingadozik a színészi és a költői hivatás között? Fisz amikor már „megélhetést“ nyújtana számára az irodalom, újból cserbenhagyja, egy erdélyi színjátszási alkalom ígéretéért. Talán azért van ez, mivel Petőfi már nem tud beleilleszkedni a rendi társadalom kínálta életformába, melyeket a korábbi nemzedékek oly természetes beletörő-