Új Hang, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1954 / 3-4. szám - MÉRLEG

— Legalább harminc pengőt. — A’ sok egy kicsit érte. — rettenek meg a szó hallatán. — Ne legyen huszonöt. — Az is sok. — Hát mennyi neked a nem sok? — Húsz pengő. Mérgesen ráncolja össze homlokát ezen az öreg Lojzi, de hallgat bölcsen. Egy ideig eltűnődve harsogtatja jobblába szárát a gatya alatt, majd laposat pislantva, meg­szólal. — No, jól van. Egy darabig még beszélgetünk erről-arról, majd azzal válunk el, hogy ha hall eladó lovat, akkor szól. Másnap reggel alig pirkad az égalja, az öregcigány már görbebottal veri a kiska­punkat. A kutya mérgesen acsorog a kapu alatt. Elzavarom hátra a kutyát, kinyitom a kiskaput. Lojzi bácsi szélesre terült mosollyal az ábrázatán, már újságolja a hírt, az ő öblös hangján. — No, gazda, meg van a lovad. — Nofene — lepődök meg az öregen. — Finyszarun van galambocskám, Finyszarun. — Jó a ló? — merül fel bennem erre a korai hírre a gyanúm. — Hogy jó-e? ... akár a parancsolat. Olyan jó az, akár egy táltos. — Mikor nézzük meg? — kérdezem az öreget, égve a türelmetlenségtől. — Mehetünk nyomba is — adja meg a tanácsot az öreg. — Vasárnap van, ráérünk. Gyorsan összekapom magamat, majd gyalog nekivágunk Fényszarunak. Torony­iránt elindulunk az alsóréteken keresztül. A fényszarusi bácsit, akinél az eladó ló van , gazdag embernek nézem. Az udva­rán három ló, két ökör és vagy négy fejőstehén van megkötve a nyári jászolhoz, a kertben. Erősen gyanakszom, hogy lókupec is egyben a gazda. Az udvaron két béres gyüszmékel. Az egyik takarmányt visz a jószágoknak, a másik az udvart sepri egy vesszőseprűvel. A nékem szánt ló szélről áll a jászol mellett. Szőre fekete, akár a bogár. Formás termete jó hatást vált ki belőlem. A gazda, aki kövér, mint egy bika — kíváncsian forgatja rám a nagy kerek szemeit. Vastag, böfögő hangon beszélni kezd. — No öcsém, ilyen lovat nem tanálsz sehm­. — Itt felhúzza magán egy kicsit a gatyakorcát, mintha attól tartana, hogy leesik róla. Majd megtoldja a dicsekvést. — Ez a ló, még­hozzá olcsó is ... . Körüljárkálom a lovat. Nem találok rajta semmi kivetnivalót, így külsőleg. Majd érdeklődni kezdek a ló egészsége iránt. — Hát osztán... nem kehes ez a ló? — Mán, hogy ez kehes! — sértődik meg a gazda. — Mióta megvan, azóta még egyet se köhintett, hé! — Hát oszt mennyit adna? — kérdem meg szorongva a gazdát, aki mérgesen szítja a pipát. — Kétszáznyócvan pengő ennek az ára — mondja foghegyen a gazda. — A’ sok érte. — Hát mennyi a nem sok? — Én ennyit nem tudok érte adni — pislogok az öreg Lojzi cigányra, aki zavar­tan szortyogtatja a pipáját, a nagy igyekezettől. — Mégis... mit tudnál érte adni? — kíváncsiskodik tovább a gazda. — Kétszázat. — Akkor nem lesz lovad. — Kétszázhúszat adok érte. Fejcsóválás a válasz, ami annyit jelent, hogy kevés. — Kétszázharminc — ígérek még egy tízest a kétszázhúszhoz. — No... Kettőötvenbe odaadom. — Kettőnegyvenért ideadja? ... Többet nem tudok érte adni — ígérem be a végső összeget.

Next