Új Hang, 1956 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1956 / 1. szám - Nagy László: A havon delelő szivárvány

NAGY LÁSZLÓ A havon delelő szivárvány — Részlet —­­, havas erdő némasága, szél se járja, oly igen árva, csak egy magányos vörösbegy szálldos ágról ágra. Pereg a hópor, gyönge­ reptű szárnyatolla­­két pici seprű, takarít, csak takarít, söpri az éhség csillagait, piros kis őrült, bűvöl, bájol, hideg vesszőkön, akár a szívem jajgatva táncol, szép napot vár, s fehéredve a végtelenségig ámul a tél, a halál, micsoda madár, micsoda madár! csönd szigetén dereng a fény, a csönd szigetén erdészek néma házában ődöngök én. Erdészek néma házában bika-agancsok, fegyverek sokat beszélő árnyán s a rettenet világán eltévedek. Nincs menekvés, neked igazán nincs menekvés — susogom a kemény leckét, s elmosolyodni magamban mégis szeretnék. Most, ha üldöz is az álom, veszendő sorsú örömem hiszem, hogy megtalálom. Az lesz a bíbor öltönyöm s akár egy vérmes gárdatiszt, örömbe felöltözöm. Forralok bort a fagy ellen, fűtöm a bádog-kályhát és ha nem alkotom, hajnalig hallgatom parazsa pattogását —■ farkasordító éjben tüzes dobom lesz, úgy kihevül s verem a ritmust vaspálcával istentelenül.­zép erdészlány, Viola, arany tünemény, bánatok eltaposója, mosdani kiszalad a hóba — nincs ruha rajta, nincs ruha rajta, tűnő lehelet a fátyla, azt hiszi senkise látja. Látom én hála a sorsnak, pajkos viharát én látom csak, lábai, karjai ablakom előtt villámainak. Ragyog a háta, rezeg a válla, gyöngysor-gerince lehorgad, tompora lázvert arca a holdnak. Viola a lángok bokra, parazsak eleven szobra, gázol a hó­szaharába, szórja a havat magára, testét sikálja, térdig, derékig, mellehegyéig, hol a májbarna bimbója fénylik, férfi­ türelmet szétollózó szemöldökéig. Izzik a bőre, hócsillagok robbannak az érces zöld levegőbe, gőz gomolyog, benne, mint fekete örvény sűrű sörénye forog. HANG A DISZ ÉS AZ ÍRÓSZÖVETSÉG IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRATA

Next