Új Hang, 1956 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1956 / 10. szám - Csukás István: Invokáció

CSUKÁS ISTVÁN Fordul a Nap: serceg a hús, perdül a Hold, jéghegy épül, percek tépnek, véres fogak, fölfalják az időt végül. Robog a szív: apró fogat, arany szekér a Nap alatt, ezüst hintó a Hold alatt, különös tájakon szalad. Ez az utca. Minden reggel itt megyek egyedül nyáron, télen, fütyörészek, vagy verebekkel játszok, tollászkodnak éppen ágig nyúló verőfényben. Szürke, kis pamacsok, cingár lábuk fogózkodik. — S mint ág tart az örökkévalóság. Ha akarom, hipp-hopp, szállók, s körémzúdúl a zokogás: sir az ablak, ajtósarok, villamossín sikolt, rozsdás csuklók, vén, reumás csontok csikorognak, sírba­ vágyók, üvegszívek megrepednek, omló könnyek bentrekednek. INVOKÁCIÓ Csillagot rókáz a korhely, reszket, fél s ámúlva nézi. A síkos aszfaltról nő fel minden csoda, a tündér­­ itt enyhül meg az élethez, Hold nő a bádogereszhez, majd lebukik, végre rend lesz — Istenem mire teremtesz?! Fordul a Nap, serceg a hús, perdül a Hold, jéghegy épül, percek tépnek, véres fogak, fölfalják az időt végül. Robog a szív: apró fogat, arany szekér a Nap alatt, ezüst hintó a Hold alatt, lidérces tájakon szalad. Kővé mered az iszonyat, álombéli kakas rikkant, Péter sírva ékrend, őszül, a poroszló röhög, bőszül, tudás akaszkodni készül, tallérjait szerteszórta, remeg a tanítvány-csorda, tüzes nyelvet vár titokban. A Hold alatt rókák futnak, eső kell a parasztoknak, a kútban békák pislognak, pöttöm isten-szobrok, zöldek, ellepik a márvány-földet; vasbábák a bábaszarkák, seprűt: lovagolja farkát mindegyik, mint a boszorkák. Fordul a Nap: serceg a hús, perdül a Hold: jéghegy épül, percek tépnek: véres fogak, fölfalják az időt végül. Robog a szív: apró fogat, arany szekér a Nap alatt, ezüst hintó a Hold alatt, zokogó tájakon szalad. Aki itt jár, kőből legyen, szive búvópatak legyen, szeme jégből tükör legyen. Sirás rázza: ne moccanjon, öröm nyitja, ne koccanjon, szerető hívja: ne lobogjon, vérben elébe ne rogyjon. Más időkre megmaradjon! — 41­ 3 Ha börtönömből visszanézek, így látom most a házat állni, szemközt domb, fenyves erdőszélek, ezek a halál orgonái, — ha börtönömből visszanézek. De hol a ház s gazdája hol már? A házat tán elhordták régen, és nagyapó, a régi molnár már égi lisztjén áll, a fényen, —■ de hol a ház s gazdája hol már? És mind meghalt, ki élt e házban, nyakát elvágta, így a néném, a többi ostromkor vagy gázban, húgom a jeges Duna mélyén, — mert mind meghalt, ki élt e házban. Sírversnek jöttem én, a költő, holt ág utolsó sarja, szétdőlt kriptán a végső űrt betöltő, oly sok bús férfi s annyi szép hölgy után sírversnek én, a költő. Zárom a festékláda nyitját. Jaj mennyi képnek, mennyi színnek viszem magammal ritka titkát, jaj, mennyi szépnek, mennyi rímnek; zárom a festékláda nyitját. Matrózruhám, a régi kékben, a börtönágyon majd felállok: egy fénysugárra kell csak lépnem, anyám sikolt, s én szállva szállok matrózruhám, a régi kékben. Köd­ dunyhák jönnek, hófehérek, min Napok kályha­tüze táncol, és bűvös gyantaszagot érzek és égek karmazsin zománctól. Tejutak jönnek, hófehérek. Családi est a Sziriusnál! Nagyapó túl a sarkon vár rám, amott a jégben húgom úszkál. A terrasznak szép az Aldebárán, de fényesebb a Sziriusnál. 1950 október

Next