Holnap, 1990 (35. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 3. szám - ÚJ ARC - Kárpáti Béla könyve a miskolci irodalomról
HOLNAP „Béke van. / Levél se zizzen. / Az öngyilkosok mostanában / a padlásra szöknek, / meghalni szépen, csendben. / Béke van. / Levél se zizzen. / Gyerekek csapódnak elénk / a toronyházak tetejéről” A sivárság nemcsak a valóság sajátja, ott ül a „Költészet cirkuszában” is, amelyben „elegáns igazgatók, idomárok, satöbbi népség vígan megél, de „levegő és közönség” nincs. Lehangoló ez a versekben megmutatott mása a világunknak, ahol „minden páros és páratlan ünnepen: / kultúrházat, mozit, színházat” adtak át, s börtönt nem építettek — mégis ez utóbbiak szűkek s az előbbiekben csak a néma űr tátong ... Ahol Petőfi, Rákóczi, Kossuth, Dózsa csupán fizetőeszköz, semmi több. Kiábrándító és kegyetlen látlelet ez a „Farkasidő”-ről, amelyben „Felemelt fejjel nem lehet. / Leszegett fejjel nem szabad. / Akárha nádasban élnél, / ugrásra készen mint a vad.” Minden bizonnyal verseinek ez a vonulata, ez az erősen kitetsző komorság, reménytelenség — szinte ügyészi vádbeszéd indikálta azokban a forró hangulatú hideg kultúrházakban a hajdani beszélgetéseken a kérdést: „Miért ilyen pesszimista?” Furmann Imre akkor mindig azt mondta: „Ilyen a világ. Én realista vagyok.” Az olvasó, aki közelebb hajol a költőhöz, aki nem csupán átfut a sorokon, hanem elidőzik, vissza-visszatér hozzájuk, a lehangoló valóságot leltárba vevő zurmanni világ mellett megérezheti a vágyat egy másik világ után is. Mert ez a vágyódás is ott kísért a versekben, halványabban, alig sejthetően, mégis szívós reménykedéssel: „Otthon kellene lenni végre, / egy verssorban, vagy valaki / szembogarában, / egy kézfogásban, vagy csak / egy kocsma zugában...” (Barátaimnak) —s ez a vágyódás, ez a remélt világ rajzolódik ki Jo című versében, s A halhatatlanság délutánjában is—ez utóbbit tartom a kötet egyik legszebb versének és ezt szeretem a legjobban. Nyugalmában föloldódik a valóság megtapasztalt keserűsége, olyan mint egy ébren álmodott, sohase látott táj, amely mégis a déjà vu érzését idézi bennem. Valamennyiünkben itt él, valamennyien erre a békére vágyunk, s ez nem jut osztályrészünkül. Találjunk otthont legalább A halhatatlanság délutánjában: „Legyen a versben egy ház, / kúriaszerű, régi épület, / hintaágyas udvar és hatalmas / kert, s a kertben almafák. / Én is legyek jelen a versben, / a barátommal éppen sakkozok, /... A sakkozásban csak lustán vegyek részt, / ne legyen lépéskényszerem, / ne legyen minden lépés / nyerés, vagy vereség.” A kötet két vonulata — a könyörtelen realitás és a vágyott nyugalom világa — egyensúlyt teremt Furmann Imre öltészetében. Fölrázza, majd megnyugtatja az olvasót a többnyire rövid, eszköztelen, fanyar humorú versek sora. Nem tudom milyen lesz a jövő — nemcsak a miénk, Furmann költői jövőjét sem tudhatom. Útjai bizonyára párhuzamosan futnak meg sokáig, hiszen a külső tapasztalás — ha lehet — azóta még lehangolóbb: a toronyházakhoz azóta sem szokott hozzá az ember ... És belső, költői útjai? Bizonyára azok is megmaradnak: a kúria, a lehunyt szemhéjú pihenés egy versben legalább, egy otthonos táj, ahová legalább pillanatokra el lehet húzódni, hogy Rilkére találjon. Furmann Imre, a politikus eléri-e vajon, hogy a két világ a mostaninál jobban közelítsen egymáshoz? A szavak fegyvere maradjon az övé. Csak a penna, ne a szablya. (Eötvös Kiadó, 1988.) CSORBA PIROSKA KÁRPÁTI BÉLA KÖNYVE A MISKOLCI IRODALOMRÓL Az első pillantásra egészen talányosnak tűnt föl számomra a cím: Miskolci irodalom — irodalom Miskolcon. Mintha szorgos kor- és pályatársam, Kárpáti Béla sem akarná eldönteni, mi is e könyv rendeltetése. Azután, persze, láttam, hogy két részre tagozódik a 300 oldalas kötet anyaga, s „A miskolci irodalom” című részében történeti áttekintést nyújt, az „Irodalom Miskolcon” címen pedig antológiát ad kezünkbe. Megvallom, a talányosság nem foszlott szét még ezután sem érzéseimben, hiszen így sem egészen egyértelmű a címvariánsokkal jelzett tartalom. Ha valaki megyeszékhelyünk irodalmi életének képét vagy folyamatait várja a kötettől, csalódnia kell: nem a miskolci irodalom, legfeljebb a miskolci írók megismerését szolgálja. Az „írók Miskolcon” vagy „írók Miskolcról” címekkel pontosabban jelülhetnénk ennek a mindenképpen hasznos kiadványnak a tartalmát. Az első rész húsz fejezetben a történetiség igényével foglalja össze a Miskolchoz kötődő alkotók munkásságát (illetve annak egy részét), bár ez a kötődés mind intenzitásában, mind időhatáraiban igen-igen eltérő. A név szerint tárgyalt alkotók sora Kazinczy Ferenccel kezdődik lemondva ezzel a korábbi századok vallási irodalmáról Dévai Bíró Mátyástól Kelemen Didákig. De Kazinczy, Dayka, Csokonai miskolci kötődései még mindig nem teremtenek helyi irodalmi életet. (Zárójelben jegyzem meg, hogy minden gondosság ellenére maradtak tévedések és sajtóhibák a könyv adataiban. Például: Kazinczy apósa Török Lajos és nem János; Kazinczy augusztus 23-án és nem október 27- én halt meg, Kiss Gyula közölt drámarészletében is hibásan szerepel a dátum; Dayka Gábor és Benke József nyilván nem a 20. században született, illetve halt meg.) Megzavarhatja az olvasót, hogy tematikai szempontok miatt a kronológia — és így az irodalomtörténeti folyamat — megtörik: Kiss József és Vadnay Károly Tompa Mihály elé kerül. Szabó Lőrinc és Zelk Zoltán jóval Móricz Zsigmond elé stb. Ezek a megoldások is azt sugalmazzák, hogy nem az irodalomtörténet szempontjai vezették a szerzőt, hanem az életrajzi elemek határozzák meg inkább a kapcsolódásokat. Megértve az első rész gondolatmenetének ezt a logikáját, zavartalanabbá olvashatjuk az érdekes közléseket, amelyek nem annyira az alkotó, mint inkább az ember bemutatására szolgálnak. Akiket a könyv bemutat, valamilyen szempontból mind figyelemre méltóak. Vagy azért, mert irodalmunk klasszikusai, vagy mert sok szállal kötődnek Miskolchoz. Ez utóbbi szempont indokolhatja kisebb tehetségű szerzők tárgyalását is. Tehát nem azt tesszük szóvá, hogy miért kapott helyet a könyvben ez vagy az, hanem inkább azt sajnáljuk, hogy Kárpáti Béla nem törekedett viszonylagos teljességre. A példa kedvéért említek meg néhány írót, akiknek szerepeltetése indokoltan gazdagította volna a miskolci írók pantheonját. Miskolc neveltje az épp 225 éve született Vályi Nagy Ferenc (később pataki professzor, Kazinczy barátja), akiről Weöres Sándor így vélekedett: „legjobb költeményei Berzsenyi ódáival egyértékűek”. Nem szabad lemondanunk Bárány Péterről, az első magyar pszichológiai mű szerzőjéről, Vályi K. Andrásról, a magyar nyelv első pesti professzoráról, Bárány Ágoston akadémikusról, Mátray Lajos költőről, Bercsényi Béla drámaíróról, vagy a kortársak közül Szeberényi Lehelről, hogy csak néhány nevet említsek azok közül, akik valamilyen módon Miskolchoz kapcsolódtak, s akik szerepelnek a Magyar Irodalmi Lexikonban is. Hosszan lehetne sorolni — például Csorba Zoltán monográfiája alapján — olyan szerzőket is, akikre az országos figyelem nem terjedt ki, de Miskolc szellemi életéhez kötődtek valamiképp. De nem kívánok hiánylistát benyújtani a szerzőnek, mert tiszteletben tartom törekvését, koncepcióját, s mert örülök, hogy a kötet megjelenésével tudunk valamit adni az érdeklődők kezébe. A második részt alkotó szöveggyűjtemény olyan irodalmi anyagot kínál, amelyhez egyébként csak nagy fáradtsággal juthatnánk hozzá. Lehet, hogy egy bővebb antológia s a szerzők lexikoncikk formájában történő bemutatása e kötet használatát még vonzóbbá tette volna, de így is szívesen ajánlom Kárpáti Béla munkáját. Fontos esemény a megjelenése akkor is, ha tudjuk, még mindig nem vált fölöslegessé a csaknem fél évszázada megjelent előd, Csorba Zoltánnak „Miskolc és Borsod az irodalomban” című monográfiája. A megyében dolgozó irodalomtörténészek — elsősorban Kabdebó Lóránt, Zimonyi Zoltán és Cs. Varga István — azóta sokat tettek a tudományos feldolgozás érdekében, de most ez a könyv újra emlékeztet valamennyiünket, milyen adósságaink vannak Miskolc (és a megye, a régió) irodalmi életének, hagyományainak rendszeres feltárásában és bemutatásában. (K.D.) SZÉPIRODALOM 23