Holnap, 1992 (37. évfolyam, 5-12. szám)
1992 / 7-8. szám - ZENE - Kabdebó Tamás: A kitágult haza honpolgára
HOLNAP kor alkalmas kategóriának látszott a nemes elfogadtatásra. A bajok rögtön jelentkeztek. Egyes kinti írók és költők, mint pl. Bikits Gábor és Csokits János sem besorolni, sem antologizálni nem hagyták magukat. Másokat, mint pl. Tollas Tibort kihagyták, mert a Kádár-rendszer számára a Nemzetőr anathéma volt, a többiek zöme pedig csak irodalomtörténeti-kritikai akrobatikával kerülhetett kifésült életrajzával és megkopasztott, „szalonképessé” tett művei gyűszűnyi adagolásával a hazai olvasó elé. A magam részéről én ezt is jobbnak tartottam, mint a fogalom megszerkesztése előtti teljes elhallgatást. Ha úgy veszem, hogy az irodalom nemcsak az írók tábora, az írások összessége, hanem az intézményrendszereké is, akkor a nyugati megjelölésnek volt jogosultsága. Otthon cenzúra dúlt, idekint, az Irodalmi Újság, az Új Látóhatár, a Szivárvány, — csak a legjobbakat említem — szabad fórumot adott. Társadalmi és politikai jellegű írásaink így alkalmasint némi kritikai többlettel jelentkeztek, hisz, például, Erdély érdekében írni otthon a nyolcvanas évekig nem lehetett. A parancsuralmi rendszer még „puha” korszakában is mindent jobban megemészt, mint a szabadversenyt és a kritikát. A hazai közönség, a kivételektől eltekintve nem ismerhette az idekinti irodalmat, míg mi, idekint, annyi és olyanfajta magyar könyvet vásárolhattunk, amennyit és amifélét akartunk. A határon még saját regényemtől is megfosztott a zöldparolis határőr, mialatt Boldizsár Iván melegen dedikálva küldhette ki nekem — és másoknak — könyvét, vagy, Ottliktól föllelkesülve, regényének tíz példányát küldhettem szét barátaimnak. Idekint mi elsőkézből kaptuk az első, második és harmadik világ irodalmi termékeit és idejekorán felfedezhettük a csak most népszerűsödő írókat, irányokat. Utalok itt például Karácson Bandi korai Borges kultuszára, a Magyar Műhely képvers orientációira, Fáy Attila Joyce fölfedezéseire stb. Könyveinket jobbára hozzájárulással adtuk ki, közönségünk gyér volt, termékeink egy része saját éléskamránkban a polcon maradt, másik részével írói esteken házaltunk. Voltak vitafórumaink — a Mikes Kör ezek között a legélénkebb — hová ki-kijutott hazulról is, először egy-egy, később egyre több otthoni tavaszt hozó fecske. Ezt az irodalmat „szabadabbnak” nevezném, nem szabadnak, mert a teljes szabadság illúzió. A kinti magyar írás belső tilalomfái közül a legvastagabb törzsű az érinthetetlenség fája volt. Vagyis, egy-két túl bátor vagy vad egyéntől eltekintve, senki nem írt igazi kritikát írótársa művéről, főleg azért nem, mert a magát amúgy is a kiadás költségeibe vevő írót sajnálta. Részben ennek köszönhető az amatőr és kontár könyvek nagy száma. A „kritika” a legjobb folyóiratokban is csak úgy érvényesült, hogy a szerkesztők lehetőleg a legjobb írásokat fogadták el. Politikai cenzúra azonban nem létezett, s talán ez az egyetlen elem, ami igazolja az idekinti irodalom „nyugati” jellegét és elnevezését. Van abban valami öncsalás, ahogy én, a fenti atmoszférában, saját helyzetemet képzeltem. Azt hittem, vallottam, vallom ma is, hogy olyan magyar író voltam, aki évi 52 hetet külföldön tölt, mivel 1975-ig csak egyszer engedtek haza. Azóta azt hiszem, hogy évi 50 hetet töltök külföldön, kettőt otthon. Brit állampolgár vagyok, mert passzus kell az utazáshoz és nem készülök magyar útlevelemet „kiváltani”, mert adataimat jól ismerik és megajándékozhatnak egyszer vele. Az „állampolgárság” végképp nem érdekel. Magyar vagyok és voltam, nem mondtam le magyarságomról, és hogy ezt ki és hogyan ismeri el, nem érdekel. Az én szellemi Magyarországomban a Duna a Tiszával — mely ott teljesen magyar folyó — a haza földjén találkozik. Eszem ágában sincs határtologatásokat javasolni, vagy az újvidéki szerbektől, a kolozsvári oláhoktól megtagadni, hogy szülőhazájukat másnak tekintsék, mint ami. Egyszerűen arról van szó, hogy én egy kultúrhazában élek, hol a litániák helyett a hét évszázad (azóta már nyolc!) magyar verseit és szövegeit mondom (400 magyar vers nyersfordítását is elkészítettem), halpaprikást főzök bajaiasan, hetente ultizom, gyermekeim folyékonyan beszélnek magyarul. Eddig megjelent könyveim zöme magyar tárgyú, fele magyar nyelvű is. Persze, még nálam is sokkal jellemzőbb „szőlőinda-hazát” teremtett magának a Londonban élő Határ Győző, aki egykor angol intézményen, a BBC-n belül is a magyar osztályon dolgozott, kinek wimbledoni házát egy francia költő „Hongriuscule”-re keresztelte, s aki átmentett valamit abból a korlátoktól mentes demokráciából, amit — mikor asztalfiókjának írta otthon műveit — akkor is képviselt. „Nyugati” magyar írók voltunk? Európaiak voltunk — mert hisz idekint hagytak bennünket — és azok maradtunk. A magyar kultúra egy és oszthatatlan. Tehát az otthoni, a prés alatti irodalom is európai volt, hol búvópatak módján, hol kikerülve a politikai témákat, hol pedig ügyes szimbolikával, jól alkalmazott allegóriákkal átejtve a cenzúrát. A technikai önképzés és az írói műhelyek gyémántcsiszoló tevékenysége folytatódott otthon, mi több, főleg otthon folytatódott. író mivoltát mindenki másként éli meg. Egyesek számára a külföld sokfelvonásos tragédia. Mások mindenütt ragyogni szeretnének. „Egy-egy toronyban ülünk és saját zászlainkat lengetjük” mondta Cs. Szabó Laci bácsi. b.) Nyelv Mint az elképzelt tarsolyban a láthatatlan marsallbotot, anyanyelvét úgy hordozza magával az ember. Márai nem tartozik kedvenc íróim közé — Határ és Cs. Szabó igen, bár ők egymástól távol álltak — de ha föl kellene mérnem ki írt 1956 és 1980 között legjobban magyarul, akkor Weöres, Ottlik, Illés Endre, Illyés, Gyergyai, Nagy Laci, Juhász és még mások mellett őt, illetve őket, az egyébként össze nem illő külföldi magyar hármat jelölném meg. A nyelvet tehát meg lehet tartani, fejleszteni is lehet, lásd Bashevits Singert, Thomas Mannt Amerikában, Pletho-t Itáliában, de ez állandó harc, a betüremkedő idegen nyelv hatása ellen, állandó készültség, szakadatlan gyakorlat, írni, olvasni, beszélni kell, ha másnak nem, az üres falaknak. Mint külső munkatárs állítom, hogy nincs az az otthoni intézmény, ahol kényesebbek lettek volna az idegen szavakra, anglicizmusokra, mint a BBC magyar osztályán. Ha nem vigyáz, a külföldi magyar nyelve betokosodhat, olvasás-ínség híján bekövetkezhet vele az, ami a lótuszevőkkel: elfelejtheti anyanyelvét. (Küzdelemmel visszatanulható.) Tavaly egy világhírű magyar biokémikussal készítettem interjút, aki Oxfordban elszigetelődött a magyaroktól, angol nőt vett feleségül és szakmáját — felsőfokon — angolul tanulta meg. Kortársam, egy tanfolyamon évfolyamtársam is volt, és most mégsem tudtunk egymással magyarul beszélni. Szavaimat megértette, de csak angolul tudott válaszolni rájuk. 1971-ben Dél-Amerikában találkoztam egy fiatal házaspárral. A férfi guyanai indus volt, a nő dunántúli magyar lány. Találják ki, kedves olvasóim, ez a két ember milyen nyelven beszélt egymással? (Ó igen, angolul is, társaságban.) Egyébként csehül. Mert a prágai egyetemen ismerkedtek meg egymással. (Ennek a történetnek majdnem pandantja az a pesti élmény, hogy két néger fiú, egyetemisták, magyarul beszél egymással. Egymás afrikai dialektusát ugyanis nem értették.) Az anyanyelven túl tehát a külföldi tapasztalat hozza a sok más nyelvet is, az angol világban kevesebbet, mert immáron az angol világnyelv, és nyelvterületén élve ellustul az ember. Ám az idegen nyelv szavait csak az ott születettek és a gyermekkorban kikerültek tanulják meg akcentus nélkül. Az „amerikai”, a francia, a spanyol stb. nyelveken úgy átüt a magyar akcentus, mint gyolcson a szivárgó vér. 47