Holnap, 1992 (37. évfolyam, 5-12. szám)

1992 / 7-8. szám - ZENE - Kabdebó Tamás: A kitágult haza honpolgára

HOLNAP kor alkalmas kategóriának látszott a nemes elfogadtatásra. A bajok rögtön jelentkeztek. Egyes kinti írók és költők, mint pl. Bikits Gábor és Csokits János sem besorolni, sem antologizálni nem hagyták magukat. Másokat, mint pl. Tol­­las Tibort kihagyták, mert a Kádár-rendszer számára a Nem­zetőr anathéma volt, a többiek zöme pedig csak irodalomtörténeti-kritikai akrobatikával kerülhetett kifé­sült életrajzával és megkopasztott, „szalonképessé” tett mű­vei gyűszűnyi adagolásával a hazai olvasó elé. A magam részéről én ezt is jobbnak tartottam, mint a fogalom meg­szerkesztése előtti teljes elhallgatást. Ha úgy veszem, hogy az irodalom nemcsak az írók tábora, az írások összessége, hanem az intézményrendszereké is, ak­kor a nyugati megjelölésnek volt jogosultsága. Otthon cen­zúra dúlt, idekint, az Irodalmi Újság, az Új Látóhatár, a Szivárvány, — csak a legjobbakat említem — szabad fóru­mot adott. Társadalmi és politikai jellegű írásaink így alkal­masint némi kritikai többlettel jelentkeztek, hisz, például, Erdély érdekében írni otthon a nyolcvanas évekig nem lehe­tett. A parancsuralmi rendszer még „puha” korszakában is mindent jobban megemészt, mint a szabadversenyt és a kri­tikát. A hazai közönség, a kivételektől eltekintve nem ismer­hette az idekinti irodalmat, míg mi, idekint, annyi és olyanfajta magyar könyvet vásárolhattunk, amennyit és ami­félét akartunk. A határon még saját regényemtől is megfosz­tott a zöldparolis határőr, mialatt Boldizsár Iván melegen dedikálva küldhette ki nekem — és másoknak — könyvét, vagy, Ottliktól föllelkesülve, regényének tíz példányát küld­hettem szét barátaimnak. Idekint mi elsőkézből kaptuk az első, második és harmadik világ irodalmi termékeit és ide­jekorán felfedezhettük a csak most népszerűsödő írókat, irá­nyokat. Utalok itt például Karácson Bandi korai Borges kultuszára, a Magyar Műhely képvers orientációira, Fáy At­tila Joyce fölfedezéseire stb. Könyveinket jobbára hozzájá­rulással adtuk ki, közönségünk gyér volt, termékeink egy része saját éléskamránkban a polcon maradt, másik részével írói esteken házaltunk. Voltak vitafórumaink — a Mikes Kör ezek között a legélénkebb — hová ki-kijutott hazulról is, először egy-egy, később egyre több otthoni tavaszt hozó fecske. Ezt az irodalmat „szabadabbnak” nevezném, nem szabad­nak, mert a teljes szabadság illúzió. A kinti magyar írás belső tilalomfái közül a legvastagabb törzsű az érinthetetlenség fája volt. Vagyis, egy-két túl bátor vagy vad egyéntől eltekintve, senki nem írt igazi kritikát írótársa művéről, főleg azért nem, mert a magát amúgy is a kiadás költségeibe vevő írót sajnálta. Részben ennek köszönhető az amatőr és kontár könyvek nagy száma. A „kritika” a legjobb folyóiratokban is csak úgy érvényesült, hogy a szerkesztők lehetőleg a legjobb írásokat fogadták el. Politikai cenzúra azonban nem létezett, s talán ez az egyetlen elem, ami igazolja az idekinti irodalom „nyugati” jellegét és elnevezését. Van abban valami öncsalás, ahogy én, a fenti atmoszférá­ban, saját helyzetemet képzeltem. Azt hittem, vallottam, vallom ma is, hogy olyan magyar író voltam, aki évi 52 hetet külföldön tölt, mivel 1975-ig csak egyszer engedtek haza. Azóta azt hiszem, hogy évi 50 hetet töltök külföldön, kettőt otthon. Brit állampolgár vagyok, mert passzus kell az uta­záshoz és nem készülök magyar útlevelemet „kiváltani”, mert adataimat jól ismerik és megajándékozhatnak egyszer vele. Az „állam­polgárság” végképp nem érdekel. Magyar va­gyok és voltam, nem mondtam le magyarságomról, és hogy ezt ki és hogyan ismeri el, nem érdekel. Az én szellemi Ma­gyarországomban a Duna a Tiszával — mely ott teljesen ma­gyar folyó — a haza földjén találkozik. Eszem ágában sincs határtologatásokat javasolni, vagy az újvidéki szerbektől, a kolozsvári oláhoktól megtagadni, hogy szülőhazájukat más­nak tekintsék, mint ami. Egyszerűen arról van szó, hogy én egy kultúrhazában élek, hol a litániák helyett a hét évszázad (azóta már nyolc!) magyar verseit és szövegeit mondom (400 magyar vers nyersfordítását is elkészítettem), halpaprikást főzök bajaiasan, hetente ultizom, gyermekeim folyékonyan beszélnek magyarul. Eddig megjelent könyveim zöme ma­gyar tárgyú, fele magyar nyelvű is. Persze, még nálam is sokkal jellemzőbb „szőlőinda-hazát” teremtett magának a Londonban élő Határ Győző, aki egy­kor angol intézményen, a BBC-n belül is a magyar osztályon dolgozott, kinek wimbledoni házát egy francia költő „Hong­­riuscule”-re keresztelte, s aki átmentett valamit abból a kor­látoktól mentes demokráciából, amit — mikor asztal­fiókjának írta otthon műveit — akkor is képviselt. „Nyugati” magyar írók voltunk? Európaiak voltunk — mert hisz ide­kint hagytak bennünket — és azok maradtunk. A magyar kultúra egy és oszthatatlan. Tehát az otthoni, a prés alatti irodalom is európai volt, hol búvópatak módján, hol kike­rülve a politikai témákat, hol pedig ügyes szimbolikával, jól alkalmazott allegóriákkal átejtve a cenzúrát. A technikai önképzés és az írói műhelyek gyémántcsiszoló tevékenysé­ge folytatódott otthon, mi több, főleg otthon folytatódott. író mivoltát mindenki másként éli meg. Egyesek számára a külföld sokfelvonásos tragédia. Mások mindenütt ragyogni szeretnének. „Egy-egy toronyban ülünk és saját zászlainkat lengetjük” mondta Cs. Szabó Laci bácsi. b.) Nyelv Mint az elképzelt tarsolyban a láthatatlan marsallbotot, anyanyelvét úgy hordozza magával az ember. Márai nem tar­tozik kedvenc íróim közé — Határ és Cs. Szabó igen, bár ők egymástól távol álltak — de ha föl kellene mérnem ki írt 1956 és 1980 között legjobban magyarul, akkor Weöres, Ott­­lik, Illés Endre, Illyés, Gyergyai, Nagy Laci, Juhász és még mások mellett őt, illetve őket, az egyébként össze nem illő külföldi magyar hármat jelölném meg. A nyelvet tehát meg lehet tartani, fejleszteni is lehet, lásd Bashevits Singert, Tho­mas Mannt Amerikában, Pletho-t Itáliában, de ez állandó harc, a betüremkedő idegen nyelv hatása ellen, állandó ké­szültség, szakadatlan gyakorlat, írni, olvasni, beszélni kell, ha másnak nem, az üres falaknak. Mint külső munkatárs ál­lítom, hogy nincs az az otthoni intézmény, ahol kényesebbek lettek volna az idegen szavakra, anglicizmusokra, mint a BBC magyar osztályán. Ha nem vigyáz, a külföldi magyar nyelve betokosodhat, olvasás-ínség híján bekövetkezhet ve­le az, ami a lótuszevőkkel: elfelejtheti anyanyelvét. (Küzde­lemmel visszatanulható.) Tavaly egy világhírű magyar biokémikussal készítettem in­­terjút, aki Oxfordban elszigetelődött a magyaroktól, angol nőt vett feleségül és szakmáját — felsőfokon — angolul tanulta meg. Kortársam, egy tanfolyamon évfolyamtársam is volt, és most mégsem tudtunk egymással magyarul beszélni. Szavaimat megértette, de csak angolul tudott válaszolni rájuk. 1971-ben Dél-Amerikában találkoztam egy fiatal házas­párral. A férfi guyanai indus volt, a nő dunántúli magyar lány. Találják ki, kedves olvasóim, ez a két ember milyen nyelven beszélt egymással? (Ó igen, angolul is, társaságban.) Egyébként csehül. Mert a prágai egyetemen ismerkedtek meg egymással. (Ennek a történetnek majdnem pandantja az a pesti élmény, hogy két néger fiú, egyetemisták, magyarul beszél egymással. Egymás afrikai dialektusát ugyanis nem értették.) Az anyanyelven túl tehát a külföldi tapasztalat hozza a sok más nyelvet is, az angol világban kevesebbet, mert immáron az angol világnyelv, és nyelvterületén élve el­lustul az ember. Ám az idegen nyelv szavait csak az ott szü­letettek és a gyermekkorban kikerültek tanulják meg akcentus nélkül. Az „amerikai”, a francia, a spanyol stb. nyelveken úgy átüt a magyar akcentus, mint gyolcson a szi­várgó vér. 47

Next