Új Holnap, 1996 (41. évfolyam, január-december)
1996 / január - Kulcsár-Szabó Zoltán: A személyiségkonstrukció alakzatai a Tücsökzenében avagy egy "antihumanista" olvasat esélyei
irodalomtörténet viszonylatai is beleszövődnek. Ezért a miméziskérdéskör felvillantása akkor is történeti dimenziókat nyit meg, ha elsősorban teoretikus képletek „térbeli" konstrukciójára irányul. A művészet miméziselvű elgondolásának leértékelődése nagyrészt a mimézis dogmatikus platonikus „félreértéséből" származik (Magyarországon ennek további torzulását okozhatta a „visszatükrözésnek" a lukácsi esztétikából „eredő" vulgárértelmezése is), amelynek „vakságára" Hans Blumenberg igen tanulságos eszmetörténeti vizsgálatot mutathat rá. Blumenberg Arisztotelész interpretációja a miméziskoncepciót a lét-természet identitásra vonatkoztatva a „lehetséges" fogalmához rendeli, ebben felismerve a mindenség teljességét magába foglaló elvet. Ebből az következik, hogy a létezés örökérvényűsége magába képes foglalni a mimézis és performancia egységét, hiszen a „lehetséges" mimézisben - Arisztotelész példája szerint - a házépítő úgy „alkot", hogy a természetet utánozza, annyiban, hogy úgy cselekszik, ahogy a természet tenne, ha házakat „növesztene". A lehetséges fogalmában tehát mimézis és performancia egybefoglalhatósága jelenti a voltaképpeni mimézist, amely során a lét mindig önmagát ismétli („minden dolog létezőből keletkezik, csakhogy lehetőség szerint létezőből, ténylegesség szerint azonban nem létezőből"-írja Arisztotelész). A „techné" mimézise csak annyiban tér el ettől az „autopoietikus" létfelfogástól, hogy a lét általa önmagát nem identikusan, hanem másként ismétli. Látható tehát, hogy a mimézis-fogalom egyik alapkonstrukcója olyan jelentésekben képes megnyilvánulni, amelyek megrendíthetik az „utánzás" és „fikaó" műfaji ellenpárját is: ez az irodalomelméleti hagyomány egyik olyan képlete, amely saját dekonstrukcióját is magában hordozza. Lét és természet (a „lehetségesben" megvalósuló) kongruenciája Blumenberg szerint éppen a szubjektivitás konstrukcójának esztétikai reflektáltságával bomlik fel. Blumenberg XV-XVI. századi példákon mutatja be ezt a - voltaképpeni - esztétikai „episztémaváltást", pl. egy 1523-as Parmigiano-önarcképen, amely egy elállított konvextükröt használ, ami által a kép „alkotottsága" is reflektálódik, azaz az alkotó szubjektum is jelen van a műalkotásban. A lehetséges világok végtelenségének tudatosulásával 10 tehát a műalkotásba beépül az alkotó, az önreflexió, mondhatni: a teremtő ember, a szerző „belép" a szövegbe. Tehát a mimetikus/fikcionális oppozíció hagyománya már magának ennek a hagyománynak a „gyökereiben" is olyan destruktív erőkkel szembesül, amelyek akár fel is számolhatják azt. Az újabb irodalomelmélet is tanúskodhat erről a zavarról. Nem véletlen, hogy a fikaó eredetét Hans Robert Jauss nem a művészeti mimézis elutasításában, hanem a tökéletesség (Vollkommenheit) iránti antropológiai Holnap 44