Új Holnap, 1996 (41. évfolyam, január-december)

1996 / január - Kulcsár-Szabó Zoltán: A személyiségkonstrukció alakzatai a Tücsökzenében avagy egy "antihumanista" olvasat esélyei

irodalomtörténet viszonylatai is beleszövődnek. Ezért a miméziskér­déskör felvillantása akkor is történeti dimenziókat nyit meg, ha első­sorban teoretikus képletek „térbeli" konstrukciójára irányul. A művészet miméziselvű elgondolásának leértékelődése nagy­részt a mimézis dogmatikus platonikus „félreértéséből" származik (Magyarországon ennek további torzulását okozhatta a „visszatükrö­­zésnek" a lukácsi esztétikából „eredő" vulgárértelmezése is), amelynek „vakságára" Hans Blumenberg igen tanulságos eszmetörténeti vizsgá­latot mutathat rá. Blumenberg Arisztotelész­ interpretációja a mimézis­koncepciót a lét-természet identitásra vonatkoztatva a „lehetséges" fo­galmához rendeli, ebben felismerve a mindenség teljességét magába foglaló elvet. Ebből az következik, hogy a létezés örökérvényűsége magába képes foglalni a mimézis és performancia egységét, hiszen a „lehetséges" mimézisben - Arisztotelész példája szerint - a házépítő úgy „alkot", hogy a természetet utánozza, annyiban, hogy úgy cselek­szik, ahogy a természet tenne, ha házakat „növesztene". A lehetséges fogalmában tehát mimézis és performancia egybefoglalhatósága je­lenti a voltaképpeni mimézist, amely során a lét mindig önmagát is­métli („minden dolog létezőből keletkezik, csakhogy lehetőség szerint létezőből, ténylegesség szerint azonban nem létezőből"-írja Arisztote­lész­). A „techné" mimézise csak annyiban tér el ettől az „autopoieti­­kus" létfelfogástól, hogy a lét általa önmagát nem­ identikusan, hanem másként ismétli. Látható tehát, hogy a mimézis-fogalom egyik alapkonstrukcója olyan jelentésekben képes megnyilvánulni, amelyek megrendíthetik az „utánzás" és „fikaó" műfaji ellenpárját is: ez az irodalomelméleti hagyomány egyik olyan képlete, amely saját dekonstrukcióját is magá­ban hordozza. Lét és természet (a „lehetségesben" megvalósuló) kon­­gruenciája Blumenberg szerint éppen a szubjektivitás konstrukcójá­­nak esztétikai reflektáltságával bomlik fel. Blumenberg XV-XVI. szá­zadi példákon mutatja be ezt a - voltaképpeni - esztétikai „episzté­­maváltást", pl. egy 1523-as Parmigiano-önarcképen, amely egy elállí­tott konvextükröt használ, ami által a kép „alkotottsága" is reflektáló­dik, azaz az alkotó szubjektum is jelen van a műalkotásban. A lehetsé­ges világok végtelenségének tudatosulásával 10 tehát a műalkotásba beépül az alkotó, az önreflexió, mondhatni: a teremtő ember, a szerző „belép" a szövegbe. Tehát a mimetikus/fikcionális oppozíció hagyománya már ma­gának ennek a hagyománynak a „gyökereiben" is olyan destruktív e­­rőkkel szembesül, amelyek akár fel is számolhatják azt. Az újabb iro­dalomelmélet is tanúskodhat erről a zavarról. Nem véletlen, hogy a fikaó eredetét Hans Robert Jauss nem a művészeti mimézis elutasítá­sában, hanem a tökéletesség (Vollkommenheit) iránti antropológiai­­­ Holnap 44

Next