Új Horizont, 1994 (22. évfolyam, 1-6. szám)
1994-10-01 / 5-6. szám
XXII. évfolyam, 5-6. szám Dankó Imre Németh János művészetének egyetemessége Elnézegetve Németh János siófoki kiállítását, forgatva művészünk születésének 60. évfordulójára készült igen szép, ritka jó ízléssel tipografizált albumának lapjait, úgy gondolom, hogy Németh János megítélésében új, a korábbinál szélesebb, tágabb horizontra van szükség. Nem azért, mintha a róla, művészetéről szóló eddigi vélekedések, megállapítások nem volnának nagyon is helyesek, igazak, hanem azért, mert Németh János művészetének méltatásánál megállnak a nemes lokálpatriotizmus korlátainál. Annak elismerése mellett, hogy Németh János korunk egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb magyar keramikusa, keramikus szobrásza, sajátságosan megmaradnak művészünk hangsúlyozottan lokális, dunántúli—pannóniai, hogy ne mondjam, mediterrán jelentőségének hangoztatása mellett. Ez a tanulmány arra tesz kísérletet, hogy Németh János művészi kibontakozása, saját vallomásai alapján is rekonstruálható fejlődése összefogott ismertetésével, munkássága méltatásában egy új, a korábbiaknál megfelelőbb horizont rálátásában nézzük és nézhessük művészetét. Nem szeretnék a semmitmondó odatoló műtörténeti műkritika területén maradni. Németh János élettörténetének összefogott ismertetésébe szövötten szeretném fölvázolni, hogy hogyan alakult, formálódott művészete, mi a köze a népművészethez; miféle új technológiát, elgondolásokat, megoldásokat hozott; miben és mennyiben új a művészete. Hogyan és mennyit merített a valóban tiszta forrásokból? Németh János 1934-ben született Zalaegerszegen régi fazekas kályhás családban. Nagyapjáról, mint a göcseji őrségi gölöncsérség kimagasló egyéniségéről, Malonyai Dezső, a magyar népművészet első monográfusa, oldalakat írt. Apja ugyancsak tehetséges, nagyszerűen rajzoló fazekas volt. Az első világháború és az azt követő nehéz esztendők meghiúsították, hogy vágyai szerint az Iparművészeti Főiskolára kerüljön. Kénytelen volt beállni és dolgozni a családi fazekas kályhás műhelybe. Amit ő nem tudott elérni, az a fiának sikerült. 1951-ben a Németh-féle műhelyt államosították, a családot kilakoltatták a műhelyházból, a kis műhelyt pedig kályhagyárrá, a Zalaegerszegi Kályhagyárrá szervezték át, fejlesztették. Németh János apjának nagy érdemei vannak e körül a fejlesztés körül; mint műszaki vezető tudott ugyanis tovább dolgozni volt műhelyében. A kályhagyárrá való fejlesztés voltaképpen az ő munkája eredménye volt. Fia, Németh János, gyermekkorát iszapolómedencék, feldolgozásra váró agyaggömböcök, korongok, kemencék világában töltötte el. Már gyermekkorában kitűnt rajzkészsége és formázótehetsége. Valószínű, már akkor, gyermekkorában eljegyezte magát a csodálatos, az ördögi koronggal. Érettségi után — 1952-ben—nem tanulhatott tovább, hanem „átképzésként” a kályhagyárba került tanulónak, végeredményben az ősi, a családi műhelybe. Mesteri szinten elsajátította a fazekas—kályhás szakmát. Szabadidejét arra használta fel, hogy apró agyagszobrokat készített, szárított és égetett ki, mázzal vagy máz nélkül. A sok-sok apró agyagszobor, figura,amiket környezete dicsért, elismert 61