Új Horizont, 1997 (25. évfolyam, 1-4. szám)
1997-07-01 / 3. szám
8 ÚJ HORIZONT vüket-lelküket táplálják művészetükbe, ezáltal humánumot, lelket öntenek az emberekbe. A legnemesebb célt szolgálják. S így valóban közelebb hozzák azt, hogy térségünk ne csak szavakban, hanem valóságban régióvá váljon. Ez a gondolat fűzi át Veszprémben a közép-európai kiállítást is. Nagy örömmel nyitom meg. Vásárhelyi Miklós Mikszáth „passzusai” Mint minden cikkében, Mikszáth ezekben az előszókban is tud érdeklődést keltően, szellemesen kezdeni és zárni. Gyakran indít például aforisztikus mondattal: „Talán nem is egész bolondságok az óriásokról szóló ősmesék...” (Jókai Mór); vagy:, J Az örökké megújuló történettel indul meg ez az élet is.” (Gaál József); vagy: „Az írók nem csak úgy lesznek, hogy a múzsa homlokon csókolja őket a bölcsőjükben.” (Iványi Ödön) De ez sem lesz nála modor, nem akar mindenáron valami bölcsességet mondani, így előfordul, hogy csak a szürke életrajzi adatokkal kezdi, ami éppen ezért tűnik szellemes fordulatnak, mint például Justh Zsigmond könyvének előszavában. A befejezések viszont mindig kimunkáltak, vagy közölnek valamit általában elszomorító, elégikus hangulatot, vagy elgondolkodásra késztetnek. Fáy András rövid életrajzát például a következő csattanóval fejezi be: „Csak a pénz halhatatlan !” Kedves írójának, Herczeg Ferencnek arcképét pedig kissé csipkelődő hangú kedveskedéssel zárja. Herczeg, aki Mikszáth szerint „A megtestesült korrektség”. ,Este lefekvés előtt húsz esztendő óta pontosan felhúzza a Patteck óráját és azzal a tudattal hajtja le Altdeutsch típusú fejét dunai lúdpihéből töltött vánkosára, hogy a világ jól van teremtve, és ha az ember mindent jól elvégezve alszik egyet, reggelre megint ilyen jó állapotban találja.” Ebben a mondatban irónia és szomorúság egyszerre van jelen. Mikszáth egész életműve a bizonyíték rá, hogy tudja, a világ nem egyetemes világrend erkölcsi szabályai szerint működik, de nagyon sajnálja, hogy ez így van. Az életrajzok alapvető jellemvonása az emlékezés. Emlékezés a régi időkre, azokra, melyeket Mikszáth átélt, és azokra is, amelyeket csak olvasmányaiból vagy mások elbeszéléseiből ismer. Pontosan fejezi ki ezt a helyzetet Király István, mikor azt írja, hogy az író ezekhez az életrajzokhoz „eltűnt évtizedek színes kavicsait” szedegette össze. És ezeket a színes kavicsokat, tehetjük hozzá mi magunk, simogatta, fényesítgette, dörzsölgette, és utána elmerengett felettük. Ezért van oly sok szomorúság, mélabú ezekben a rajzokban. Oly sok bánatos kiszólás, megjegyzés, hogy gyakran gyanakodhatunk: az utána következő regény tán csak az apropója annak, hogy Mikszáth elmondhassa néha lesújtó, néha melankolikus véleményét a világról, az „eltűnt évtizedekről”, melyek mindenképpen vonzóbbak voltak az író számára, mint a jelen. És az a legnagyobb baj, hogy ezt ő maga is tudni kénytelen. Ezért is szedi föl ezeket a színes kavicsokat, teszi őket zsebre, hiszen nem dobhatja el, mivel ezek az értékei, melyek egy eltűnő világból megmaradtak. Ennek gyakran hangot is ad, bár időnként Részlet a Mikszáth-emlékkönyv tanulmányából. Témája azon előszók vizsgálata, melyeket az író a Magyar írók Képes Kiadás című könyvsorozatban publikált.