Új Horizont, 1997 (25. évfolyam, 1-4. szám)
1997-07-01 / 3. szám
XXV. évfolyam, 3. szám rémi ügyvéd, dr. Szöllősy Pál lett a magyar lap főszerkesztője. Több éven át csinálta. Szorgalommal, tehetséggel. Később Svájcba költözött át. Itt elvégezte a Szt. Gallen-i Közgazdaságtudományi Főiskolát és karriert futott be. Ma már nyugdíjas. Információs közlönynek indult a lap. Az osztrák hatóságok ez időben igen vigyáztak nemrég visszanyert szabadságukra. Isten őrizz, hogy provokálják a szovjeteket és „megsértsék” azok magyarországi új helytartóit, Kádár-Csermanek Jánost és klikkjét. Politikai jellegű cikket nem volt szabad a lapban közölni. Osztrák híreket, beszámolókat és a menekülteket közvetlenül érintő beszámolókat olvashattunk csak. Jómagam mindjárt az elején csatlakoztam a laphoz. Kisebb riportokat írtam a menekülttáborokban fellelt ’56-os tanúkról, igyekezvén a leírtakba becsempészni azok ’56-os élményeit is. Szöllősy Paliban megértő segítőtársat találtam. Decemberben alakult meg —ha jól tudom, egy Mariahilfer Strasse-beli kávézóban — a Nemzetőr című magyar havilap Tollas Tibor irányítása alatt. 25—30 éves értelmiségiek jöttek itt össze, közülük számosan a Rákosi időkben börtönviseltek vagy kitelepítettek voltak. A Nemzetőr irodalmi— politikai lapnak indult, így Bécsben nem volt kiadható. Tollasék Münchenbe telepítették át. Az emigráció történelmi természetrajzához szinte odatapad a jelző: veszekedős, marakodó, egymást feljelentgető emigrációs politikai élet. Kádárék óriási csalódásának lehet tekinteni azt a tényt, hogy bár forintmilliárdok álltak rendelkezésükre, és a „testvéri” népi demokráciák külföldön dolgozó kémközpontjai is képtelenek voltak az ’56-os emigrációs egységet megbontani; vezetőiket nem tudták megvenni vagy saját szolgálatukba állítani. S mennyi ilyen kísérlet történt! Naiv, ostoba, primitív — a kommunista dogma alapjain álló kísérletek. Már az ötvenes évek végén elkezdték hazacsalogatási kampányaikat, amelyek sorra-rendre kudarcba fulladtak. A Szántó Miklós-féle Benczúr utcai úgynevezett Magyarok Világszövetsége elnevezésű BM-intézmény ingyen küldte az emigrációs körökben általában, piazacsalogató lapnak” nevezett sajtótermékét. Csak 1956-ot kellett volna szóban elítélni — a nem ritkán honvágytól kínzott külföldi magyar megkaphatta volna hazai beutazási engedélyét. Tudtommal—a 200 ezer magyar ’ 56-os emigrációs tömegek között—csak alig pár ezren éltek e „nagylelkűséggel”. Volt rá eset, amikor Kádárék egy 1947-ben disszidált, New Yorkban élt és a Vargha Béla—Kovács Imre féle Magyar Bizottmánnyal összezördült egykori magyar polgári—antifasiszta politikust úgy akart magának megnyerni, hogy (bizony, ez igaz!) 1962- ben hazajövetele esetén a népköztársaság külügyminiszterévé nevezi ki. Természetesen ez is csak taktika volt, hazugság, a „cél szentesid az eszközt” alapon. Micsoda diadal lett volna a kádárista rezsim számára, ha sikerült volna egy neves vagy nevesebb emigrációs politikust hazacsábítani! De nem sikerült. ’56 árulójának, Nagy Imre és társai gyilkosának a mi részünkről csak a megvetés és a gyűlölet járt ki. 1989-ig ! Ez is egyedülálló az emigrációk—különösen a magyar politikai emigráció — történetében. Pedig mennyi kísérlet történt! Kezdve a Horváth—Vámos (München) ügytől a Tollas Tiborig terjedő rágalomkampányig. Egy B. nevezetű müncheni gépkocsi-előadó, egykori recski fogoly dühödt politikai írásos pamfletjeitől (az úgynevezett Fekete Füzetek) a Király Bélát támadó, hazugságokkal megterhelt „bajtársi körlevelekig”. De kár volt a magyar „dolgozó nép” pénzének ilyenfajta elherdálásáért. Szántó Miklós és