Új Horizont, 1997 (25. évfolyam, 1-4. szám)

1997-10-01 / 4. szám

XXV. évfolyam, 4. szám 59 kapuját. 1945—1955 között Svájc még nem lábalt ki a háború általi gazdasági pangásból. A nyugati győztes szövetségekkel is bajai voltak. Azzal vádolták őket (és ma derül ki ez részleteiben), hogy 1940—1944 között túlságosan együttműködtek a náci német birodalommal. 1945 után alig akadt példa, hogy menekülteket Svájc felvegyen. Nem is volt erre gazdaságilag és politikailag felkészülve. A hidegháború kitörése után (1948) enyhítettek ezen a politikán, de ügyel­tek arra, hogy a Svájcba került — főleg kelet-európai — menekültek (számuk összesen nem érte el az ötezer főt) csak „alantas” munkát végezzenek. Mindez 1956 telén egy csapásra megváltozott. A svájci közvélemény—írtuk már — antikommunizmusában egy kis nép szabadságvágya, fegy­veres kitörése hírére elseperte a nyárspolgári politikai beállítottságot. Először tízezer magyar befo­gadását határozta el. Később még kétezer menekültét, köztük betegekét és idősebb emberekét, akik­nek anyagi támogatását is vállalta. A legtöbb helyen a községi és városi elöljárók berendezett laká­sokkal várták a „puszta hős fiait”. Lehetőleg mindenki tanult szakmáját érvényesíthette. Amikor 1957 tavaszán felmerült a veszély, hogy Tito marsall Jugoszláviája kiadja a hozzá 1957 január—feb­ruárban menekült magyarokat, külön svájci bizottság utazott Belgrádba és mintegy 500 magyart ho­zott magával. A svájci diákélet új volt számunkra. Honvágyunk nem volt, csak néha álmodtunk Ma­gyarországról. De ezek inkább rémálmok voltak. Bezárva lenni? Zürichben kb. 150 magyar ’56-os diák tanult. Legtöbbjük a világhírű műegyetemen (ETH), de az egyetemen is voltak magyarok. A bölcsész karon négyen tanultunk. Újszerű volt az egyetemi oktatás is. Nem voltak szovjet mintájú szemeszterek. Maga választotta az ember, mit és hogyan akar tanulni. Diákszállóban laktunk. Többször találtunk este csomagokat a házunk előtt. Ruhanemű, készpénz volt benne. Elosztottuk. Megalakult a zürichi magyar diákszövetség — a ma genfi orvos-pszichiáter, Luka László lett az elnöke. Agilis ember, jó szervező, ő is hozzásegített bennünket egy-két földi jóhoz. Vállalatok hív­tak meg üzemlátogatásra. Egyesületünk kulturális találkozókat, műsorokat rendezett. Emlékszem: első meghívottunk dr. Habsburg Ottó volt. Majd Kéthly Anna, Király Béla. Professzoraink nagysze­rű, segítőkész emberek voltak. Esténként a diákszálló „nappalijában” egy világvevő készüléken Bu­dapest híreit hallgatták. Kádárék hazugságai, rágalmai felizgattak. A „Népszabadság” csak arra volt jó, hogy megszüntesse honvágyunkat. A nagyállomáson néha megvettük. Mazochisták voltunk. Amikor—1958-ban—Moszkva keményen fellépettt Finnország ellen (ma már nem tudom, miért), elhatároztuk, ha ott háborúra kerül a sor, jelentkezünk önkéntesnek. A bécsi VIT-re is elmentünk. Kis csoporttal. A kommunista „dzsemborit” ott zavartuk, ahol tudtuk. Demokraták voltunk? Hamar azokká váltunk. Tolerancia, egymás megértése, indulatok nélküli viták—ezek jelképezték összejöveteleinket. 1958-ban (?) Zürichben alakult egy magyar könyvesbolt és újságáruda, Gilde Barnabás szervezte. Ki voltunk éhezve a szabad magyar szóra. Kommunista újság nem jöhetett számításba. De 1957-ben megszaporodtak Nyugaton a magyar lapok: Szöllősy Pál szerkesztette Bécsben a hetente, aztán ké­sőbb havonta megjelenő színes magyar újságot, a Bécsi Magyar Kiadót; Tollas Tibor Bécsben, majd Münchenben a Nemzetőrt, Londonban—egy gyönyörű palotában, amerikai pénzen—jelent meg a nívós Irodalmi Újság (már 1957 elején!), a Kéthly Anna-féle Népszava és Brüsszelben megalakult

Next