Új Horizont, 1998 (26. évfolyam, 1-6. szám)

1998-10-01 / 5-6. szám

XXVI. évfolyam, 5-6. szám starhemberggassei magyar székház lakóinak száma. A felsőőri esküvőn Tibor volt a násznagy, aki a lakodalom végén azzal a biztatással és reménnyel búcsúzott el tőlünk, hogy „Benépesítjük a Kárpát-medencét!” Ifjú feleségem számára, aki Bunapestről jött utánam, és még benne élt a testnevelők fegyelme, valamint a diktatúra temetői csendje, kezdetben szokatlan volt a bécsi közös lakásban uralkodó bábeli zaj és pályaudvari zűrzavar. Egy évvel később megszületett első fiunk, aki úgy próbált alkalmazkodni a környezetéhez, hogy igyekezett túlkiabálni a ház gazdáját. Tibor ugyanis folyton telefonált, és mennél messzebbről hívták, annál hangosabban beszélt. (Amikor Washington volt a vonal végén, már a sarokról lehetett hallani a hangját...) 1963 augusztusában vége szakadt közös életünknek, miután a Nemzetőr szerkesztőségének - hogy ne sértse tovább az osztrák semlegességet - át kellett költöznie Münchenbe. Kapcsolatunk azonban megmaradt, gyakran látogattuk egymást és a vakációkat is sokszor együtt töltöttük, nyáron Dél-Tirolban, télen pedig a magyar cserkészek sítáborában. Miután pedig a hetvenes évek elején engem is fölhelyeztek Münchenbe, így találkozásaink ismét mindennaposakká váltak. 1976 tavaszán, a Rákóczi jubileum alkalmából külön műsor készítésével bízott meg a főszerkesztőm, és rodostói utamra Tibor is elkísért. Őt nemcsak a nagy fejedelem iránti tisztelet vezette török honba, hanem a szándék, hogy felkutassa dédapja testvérének, annak a Kohlmann ezredesnek a sírját, aki 1849-ben alakulatával az Al-Dunánál fedezte a menekülők útját, majd maga is Törökországban keresett menedéket és pasaként török katonai szolgálatba lépett. Bár Fejzi pasa nyughelyét nem találta meg, mégis boldog volt, hogy velem lehetett, amikor titokban felkerestük azt a régi rodostói örmény temetőt, ahova a Hortus Hungaricus felszámolásakor Mikes Kelemen, Zay úrfi és a többi kuruc bujdosó földi maradványait közös sírba temették. Ez nem volt veszélytelen vállalkozás, mert, amint később kiderült, a törökök örmény ügynöknek néztek bennünket, és amíg mi a török népzenét élvezve gyanútlanul vacsoráztunk egy közeli vendéglőben, házkutatást tartottak szállodai szobánkban. Ennek a törökországi közös kirándulásnak az emlékét őrzi a Rodostó című vers. Tollas Tibor biztatása és támo­atása nélkül egyetlen könyvem sem jelent volna meg. Az ő rábeszélésére adtam ki könyv formában a Bécs magyar emlékeit feldolgozó kéziratomat, amit a Nemzetőr korábban már folytatásokban közölt. A könyv terjesztésében is oroszlánrésze volt, önzetlen segítsége nélkül nem kelt volna el rövid idő alatt minden példány. Nem hagyott nyugodni, amíg meg nem írtam Burgenland történelmi útikalauzát, és a többi három könyvem megjelenésében is nagy szerepe volt. Nemcsak amerikai útjain terjesztette történelmi témájú munkáimat, de közös irodalmi estjeinken is olyan meggyőzően méltatta azokat, hogy ilyenkor kétszer annyian vásárolták a könyveimet, mint a saját előadásaimon. Hogy min alapult a sikere, tömeghatása? Nagyon egyszerű kérdés. Az emberek lelkesedtek érte, mert lelkes volt, hittek neki, mert erős hite volt, és hagyták magukat meggyőzni, mert szilárd meggyőződése volt. Életem nagy ajándéka, hogy 1990 húsvétján, 34 évi kényszertávollét után először együtt léphettük át Sopronnál hazánk határát, mint ahogy első erdélyi és kárpátaljai látogatása alkalmával is mellette lehettem. Megrázó élmény volt a szolyvai haláltábor helyén felállított emlékműnél meghallgatni azt a verset, amit évekkel korábban írt a kárpátaljai magyarok kálváriájának erről a félelmetes stációjáról. Hogy mit jelentett számára a szülőfaluja, azt a

Next