Új Horizont, 1999 (27. évfolyam, 1-3. szám)

1999-01-01 / 1. szám

XXVII. évfolyam, 1. szám Kecskési Tollas Tibort, Borbándi Gyulát s még sokakat. Volt ott olyan is, aki még szélsőségesebb jobboldali volt, mint az egykori katonatisztek. Az emigráns politikai gondolkodók el is jöttek, 130-an voltunk. A Tardi helyzet Szabó Zoltánja, aki Párizsban volt kultúrattasé 1947-ben, értékelte a magyar forradalmat. Ezt nagy vita követte. Ez volt tehát az első­ nagy találkozás. A végén Gosztonyi Péter, aki történész Bernben, fölállt, arra kért, hogy a találkozót ismételjük meg minden évben! ’78-ban, Nagy Imre kivégzésének huszadik évfordulóján megtörtént a második, ’80-ban, Bibó halálának az első évfordulóján a harmadik, ‘81-ben a forradalom 25. évfordulóján a negyedik összejövetel. Minden évben, minden második évben megrendeztem Genfben a találkozót, és azt a nevet adtam neki, hogy Dies Academicus Hungaricus Genevensis. A résztvevők jól érezték magukat, nem féltek a különböző vélemények kimondásától, ütköztetésétől. Részt vett 1977-ben Magyarországról Konrád György is például. Mindig vigyáztunk arra, hogy hazulról is legyen vendég. Egy időben részt vett Heller Ágnes és Kunszabó Ferenc. El lehet képzelni, hogy a gondolatok ütköztek és a vita nagyon élénken zajlott, de volt egy nagy közös nevező, a magyar függetlenség és Magyarország kiszabadítása a szovjet blokkból. Persze azt mindannyian tudtuk, hogy ez egyedül nem fog sikerülni. Forradalmat nem szabad kirobbantani, vagy minden népi demokrácia egyszerre, vagy sehogyan. Váratlanul, nem nekünk köszönhetően, összeomlott ’89-ben a szovjet blokk. Magától értetődő volt, hogy nem fogok én megrendezni újabb értelmiségi találkozót Nyugaton, Genfben, amikor Magyarországon is van lehetőség. A szabad Magyarország rendezze meg! 1990. október 20-án hazajöttünk. Meghívtuk az Akadémia elnökét, Kosáry Domokost és Göncz Árpádot védnöknek. A budai várban volt a rendezvény. Kértem a bevezetőmben, hogy ettől kezdve a magyarországi magyar értelmiség rendezze meg a magyar-magyar dialógust. Ott láttam utoljára szegény Csengey Dénest. Göncz Árpád tartotta a záróbeszédet. Nagyon szép volt az a beszéd. Senki nem vette át a Dies gondolatot egészen ’94-ig, amikor Andorka Rudolffal, Kiss Gy. Csabával, Naszlady Attilával és Forintos Györggyel megbeszéltük, hogy tulajdonképpen azért mégis lehetne folytatni a magyar-magyar dialógust. Andorka rektor közgazdasági egyetemén ’94 őszén újból rendeztünk egy találkozót. Ezen részt vett Mádl Ferenc, Rabár Ferenc, meg Hankiss Elemér is, és még vagy ötvenen. De ekkor már lehetett érezni, hogy az emberek nem viselik el a különböző táborral való találkozást. A gondolatok különbözősége és az intolerancia erősödött. Egy névtelen levelet kaptam, amelyben jól letoltak, hogy én miért mentem el Hankissnak arra a rendezvényére, hogy Találjuk ki Magyarországot, nekem ezt azért mégsem lett volna szabad megcsinálnom. Nem tudom, miért. Ha valaki Magyarországot segíteni akarja, abban nem találok semmi kivetnivalót. Ha Horn meghívott volna a Magyarország 2000 találkozóra, biztos nem utasítottam volna vissza, annak ellenére, hogy tudom, hogy Horn kicsoda. Mert itt az ország építése mindennél előbbrevaló. Szellemi műhely ez a Dies, melynek sugárzása lehetne, ha publikációja lenne. A televízió kijött kétszer-háromszor. Megígérték, hogy itt lesznek az információ-dezinformáció vitán, nem jöttek el mégsem. Sajnos az ígéreteknek egy lényeges része Magyarországon valahogy elvész útközben. Ez szomorú, főleg, ha az embernek nyugatiak előtt kell szégyenkeznie. A Dies akkor érne igazán valamit, ha sugárzása lenne, ami, úgy látszik, hogy lassan elindul. A kérdés az, hogy tud­­- ez a klub úgy fejlődni, hogy adjon azoknak az embereknek, akik eljönnek, és ne azt a mérget

Next