Uj Idők, 1894-1895 (1. évfolyam, 1-28. szám)
1894-12-16 / 1. szám - Mikszáth Kálmán: A diplomata / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap I. évfolyam. Szerkeszti Herczeg Ferenc 1894. december 16. jAz olvasóho A magyar családhoz fordulunk kérésünkkel, hogy adjon nekünk helyet asztalánál, ha felismerte bennünk bizalmas jóbarátját. Szórakoztatni és gyönyörködtetni akarjuk önöket írással és képekkel, amelyekhez az anyagot elsősorban abból a világból merítjük, amely önöket leginkább érdekli: a magyar társasélet világából. Nem az a mi célunk, hogy képeslapot indítsunk, amely tartalma és pompája tekintetében fölülmúlja a többit; egész igyekezetünk csak oda irányul, hogy az új időknek megfelelő lapot adjunk a magyar család kezébe. A magyar család is új időket él, amióta arra a feladatra vállalkozott, hogy magyar társaséletet szervezzen. Ezt a feladatát csak úgy teljesítheti, ha a régi időkből öröklött nemzeti tőkéjét, faji sajátosságait, hagyományait, hajlamait és tehetségeit teljesen beleilleszti az új idők modern keretébe és alapjává teszi a speciális magyar műveltségnek. Az igazi, az élő irodalom és művészet részint vezeti, részint követi ezt az átalakulást. Mi, mint újság, ezt az irodalmat és ezt a művészetet akarjuk ápolni és olvasóinkkal megismertetni, olyan formában, hogy ne jusson eszébe senkinek irigyelni azokat a külföldi irodalmakat, amelyek egy régi, megállapodott — és nekünk idegen világ életével foglalkoznak. Nem ígérünk sokat, de egy ígéretünket meg fogjuk tartani: az Uj Idők, ha megnyerte az önök barátságát, sohasem fogja megsérteni a társasélet legelső szabályát és nem fogja önöket untatni soha. A szerkesztő. A diplomata. írta: MIKSZÁTH KÁLMÁN. okat eltűnődtem már én azon, hogy miért olyan lenézett faj a verebek ? Talán mert nagyon sokan vannak. Megfordult világ a szárnyasoké! Az emberi fajok közt az a legbecsesebb, amelyikből a legtöbb van: az angol, az orosz; a madarak közt ellenben az a leghitványabb. Teljes életemben sajnáltam a verebeket s feléjük fordult a rokonszenvem. Mert egyszerűek, nem járnak hivalkodó ruhában, hanem kopottas szürkében és mert szerencsétlenek, üldözöttek, megalázottak. Kiszedik fészkeiket, összetörik tojásaikat, földhöz paskolják a kis gyerekeiket. Mindegy, azért mégis ők szaporodnak a legjobban. A természet gondoskodik róla, hogy a macskának is jusson, a suhancok tőreinek is és még maradjon is. Hiszen ha csak a macska volna, ez a rémletes nagyhatalom, de ott van még a kemény tél is, amikor holtan hullanak le a fákról, mert ők nem hagyják el a hazájukat, mint a hosszúlábú gólya és a frakkban járó fecske, hanem itt élnekhalnak köztünk, ahol mindenki ellenük fordul. Hajdan még a nemes vármegye se átallotta rájuk agyarkodni, verébfejeket kivánván az adóba. Sehol, de sehol sincs kimélet irántuk. Ők a madarak parasztjai. Ha másforma madár kerül az emberek kezére, nem veszik el rögtönösen az életét, rácsos kalitkába teszik s a rabkoszt még szinte jobb (az emberek pazarabbak, mint a természet), de a boldogtalan veréb kivétel: a verébnek nem dukál a hadifogság tisztessége, annak a sorsa a halál. Pedig a veréb okos állat. Nem tud ugyan énekelni, mint a pacsirta vagy fülemile, se beszélni bolondokat, mint a szajkó vagy a papagály, de tud a helyett gondolkozni. Kicsi, szűk koponyájában agyvelő van és ötletbőség. Szánom-bánom ugyan, hogy gyerekkoromban magam is életükre törtem, nem egy orgyilkosság terheli a lelkiismeretemet, de amióta az én Pipi barátommal bővebben megismerkedtem, másképpen gondolkozom a mélyen tisztelt fajról.