Uj Idők, 1894-1895 (1. évfolyam, 1-28. szám)
1894-12-16 / 1. szám - Werner Gyula: Olga, regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
megmosogatta barna kis csőrét, de hogy mártogatás közben szürcsölt-e belőle, nem tudtam kivenni. Legjobban ingerelték a tojáshéjak. Úgy látszott, izlett neki a fehér félgömbök aranyszínű pépje, csakhogy ez az élvezet borzasztó veszedelmekkel járt. És voltaképen ebből szövődik ennek a kis rajznak a bonyodalma. Mert úgy állt a dolog, hogy a mi ebédjeinkhez nemcsak a Pipi formált jogot, hanem a Micike is. A Micike pedig a macska volt. A macskát ugyan a gondviselés inkább az egerek ellen állította hadilábra, de privát diligentiából a kisebb szárnyasokat is üldözi s mint mellékételt fogyasztja. A macska tehát nem specialista, sőt magasabb kultúrájú állat lévén, a saját nemzeti ételei mellett az emberi konyha iránt kellő érzéket tanúsít. A gazdasszonyok haragusznak ezért, pedig nincs igazuk, mert a macska előszeretetében a mi konyhaművészetünk iránt van valami hódolatszerű: »Nektek jobb ételeitek vannak, mint nekünk«. Egyszóval, beösmeri a mi beösmerendő s az olyanfajta ételnemühöz, amit a természettől nyersen vesz át az ember, mint a körte, alma, szilva, hozzá se nyúl. A macskában karakter van. Hiába minden, az a körülmény, hogy a reggeliknél, ebédeknél többnyire jelen volt a Mici is, bizonyos kényelmetlen szituációt teremtett a Pipire nézve. De nem azért volt diplomata, hogy kitérjen a kényes helyzetek elől! Micit izgatták a veréb ugrándozásai, Pipire szintén nyugtalanítóan hatott a szép, nyúlékony testű cica bizalmi állása a gyerekeknél. Előre látható volt, hogy ebből egyszer valami kellemetlenül végződő konfliktus támadhat. Mindnyájan éreztük ezt, de eszünk ágába se jutott, hogy a macskát féltsük a Pipitől és nem a Pipit a macskától. Eleinte semmi nyugtalanító jelek sem mutatkoztak. Két nyáron át éltek egy kenyéren, minden baj nélkül. A Mici megvetéssel nézte a verebet, mintha nem is léteznék számára. Gyorsan lakmározott, aztán átadta magát az ebéd után járó szundikálásnak vagy mosakodott. Ha néha rápislantott a még mindig szemelgető Pipire, volt a tekintetében valami sajátságos dölyf: »Ne félj! ugy se kellesz te rusnya állat.« De a Pipi meglehet okosabb volt nálunknál s a macska pillantásait ígyen magyarázta: »Csak egyél egyél, ugy is nekem hízol.« És világért se nyúlt a tojáshéjakhoz a macska jelenlétében, mert így okoskodott .Ha ki akarnám csipkedni a tojás belsejét, be kellene dugnom a fejemet a tojáshéjba s ha odadugnám a fejemet, akkor nem ügyelhetnék a Mici mozdulataira.« teen A Mici észrevette a Pipi bizalmatlanságát s némibosszankodott (mert mondom, a Mici karakter volt), hogy olyan kicsibe veszi valaki, őt a képviselőék macskáját, s fölteszi róla, hogy verébpecsenyére vágyik. Mert az már mégis csak a szegényebb macskaosztálynak való eledel. (Vége következik.) Egy márciusi reggelen szakadó hóban bolyongott ide-oda. A hó belepte a házak tetejét és sűrű fátyol gyanánt ereszkedett az ember szeme elé. Bolyongásában egyszer csak megállott. A csendesülő szél fúvása hallatszott messziről, behorpasztva egy magában álló nagy sátor ponyváját. A sátor körül vont árok tele volt hóvízzel, a megázott sátorponyván egy lehajlott, kedves leányfej körvonala látszott. A sátor felett roppant címtáblát pillantott meg: »Solymosi Gerő versenyvívó, a világ bajnoka.« Pál belépett a sátorba, s a világ bajnokában egyszerre ráismert hajdani tanítójára. Egy kicsit meghízott, egy kicsit megőszült, orra a sok ivástól megveresedett, de egészben véve nem sokat változott tizenöt év óta, amikor László Pált írni, olvasni tanította. Erőteljes, hatalmas vállán most is az a büszke tartású, hátraszegett fej nyugodott, amely őt a felvidéki falusi iskola sűrű páráiban, a régi festők Jupiter-főihez tette hasonlóvá. Egy ideig nézett, aztán habozás nélkül a Pál nyakába ugrott, két oly csattanós csókot nyomva arcára, hogy a sátor mélyében valaki hangos kacagásra fakadt. Tizenöt éves lányka lépett elő, s megsimogatta a világ bajnoka arcát, kíváncsi oldalpillantást vetve az ifjúra. — Nos, öregem, hisz olyanokat szólt a csókod, mint egy ágyú. Ha az a bécsi hercegnő feltámadna! Az öregnek csak ez kellett. Belekezdett ismereretes mondókájába. — Haj, haj! Bécsben szép napokat töltöttem. Zene, bor, hercegnő, szerelem, sok pénz, fiatal vér! Oda van, oda van ! — Dehogy van oda, papa. Hiszen sokszor mondod, hogy mindaz a szép zene, amit valaha életedben hallottál, ide szorult. — Torkára mutatott. Tralalala. — De hiszen, — az öreg itt leányára nézett, — ti nem is ismeritek egymást. Ez a derék fiatal ember László Pál, a lelkecském meg itt, a leányom. Regény. Irta: WERNER GYULA. ELSŐ FEJEZET. Nászló Pál cmvilchci. Hat évvel történetünk kezdete előtt László Pál volt Pesten. 'IffiA || l^Bfi Ha j ® I^Kv WBy S Bffli \\ J& ff v^lflBP^ \ \ *