Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 1-27. szám)
1897-02-21 / 9. szám - Bródy Sándor: Tündér Ilona / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
- 190 - Leültek a reggelihez és úgy magához ölelte Tündér Ilonát, hogy az gyengén felsikoltott, elhalaványodott és kényes szemeit kérőleg emelte anyjára. Komor és kényelmetlen érzés támadt az asztalnál. A költő arra gondolt, hogy legjobb lenne az öreget itt becsületes párbajban megölni, meg is lehetne tenni, ma, még napnyugta előtt. De félős, sőt csaknem bizonyos, hogy nem hagy az magára úgy lőni, hogy vissza ne lőjjön. El is állott hamar e tervtől és minden reményét egy várható szélhűdésre építette. Akkor, igen akkor, az asszony még kinevelődik ebben az előkelő környezetben és címmel, ranggal és óriási vagyonnal lehet fölvinni Budapestre. A költőnek fegyelmezett képzelő tehetsége volt és ez nagy hasznára szolgált. Az ügyész azt forgatta elméjében, hogy a törvényeknek meg kellene tiltaniok az ilyen házasságokat. Apa mérgesen nézett húzódó leányára, az anya pedig szerette volna az ölébe kapni és futni, futni vele, amíg valami védelemre, egy erős és fiatal emberre talál, akárki legyen is . . . Tündér Ilona mohón evett, mert tegnap este óta éheznie kellett. Mosolygott az urára, alig szólott pár szót, csak amikor az utolsó fogás után az ebéd utáni imádságot elmondták, fogta el valami, szinte leküzdhetetlen vágy: futni, futni innen, el az anyjával, egy sereg fiatal leány közé, akik elfödik a szoknyájukkal, elrejtik maguk között, úgy eldugják, hogy az ura hiába keresi, nem találja. Az utolsó percek úgy folytak le, hogy alig tudta, mi történik. Színes árnyjáték körülötte és ő is mozgott benne, színes árny. Ölelt, kezet csókolt, kezet csókoltak neki, hangos sírás verte föl az ebédlőt, majd a folyosót, az ő sírása is belevegyült e hangba. Fekete lovak ficánkoltak a kastély előtt, az egyik nyerített, a csikóját hívta, a kocsis végigvágott rajta. Robogás, csikordul a kulcs a nagy vasajtóban, csend. Csend és éjjel. Az egymásba nyíló termekben a lakások oltogatták a gyertyákat és kinyitották az ablakokat. Vihar gyött, eszve lett, egy csillag se fénylett. Még a Vénusz sem, pedig minden valószínűség szerint ezen lakott az a mindenható némber, gyerek, nem: mindenesetre valamely asszonyi erő, melynek tetszett egy világot vezetni és fölnevelni a földön és annak leányalakot adni. Hadd lám, mi történik vele, hogyan ültetik át, mint akarnak nyiszálni belőle erőnek erejével embert, mint csókolják erőnek erejével kelyhét, amely visszacsókolni nem tud. Nem tud semmit, csak szép lenni, nincs hivatva másra, csakhogy dísz legyen siralmaitok sötét völgyében. Egy szál virág és nincs tovább. Simon gróf megállott a felesége előtt: — Én vagyok a te urad, érted-e ? Az enyém vagy, mint ahogy enyém a kezem. Örökre az enyém vagy. Az én rabom, az én kis bárányom. A másvilágon is az enyém. Egy koporsóban fogunk hálni, ha meghalunk. Nézz meg engem, én nem vagyok öreg. Olyan fiatal vagyok, amilyen akarok lenni. Nagyon sokáig fogunk élni és szép gyermekeink lesznek. Akarsz-e csillagkeresztes lenni; ha ambícióid vannak, szólj. Hercegnő lehetsz, amelyik napon akarsz. De azt gondolom én, maradjunk meg így. Vágyakozol az udvarhoz.Hagyjad most nincs, miért. Itt fogunk élni csöndesen. Engedelmességgel tartozol. Ha akarom, én megölhetlek téged. Mert szeretned kell engem, ez a te kötelességed. Csókolj meg, parancsolom ! A leány lehajtott fővel hallgatta a vad és kíméletlen szavakat és megcsókolta a férfi kezét. A komorna állott az ajtóban. Már csengettek érte, de látta, hogy korán jött, visszahúzódott az ajtóban. A hosszú, szikár nőszemély, ugyanaz, aki a néhai kegyelmes asszony szemeit befogta, szolgálatjára állott Tündér Ilonának. Ezüst gyertyatartó a kezében, világított és ment előre, hogy szobájába vezesse és levetkőztesse a grófnőt. * Karonfogyást, szótlanul járkáltak a kertben. A grófnak kevés mondanivalója volt, elveit, tapasztalatait jórészt elmondotta már. Egész életében háromnégy szépirodalmi könyvet olvasott és fantáziája nem volt semmi. A gazdasági témák, látta, hogy Ilonát végképp elszomorítják, hagyta hát azokat is és így beszédtémája nem maradt csak egy, az, hogy mily nagy szerencse egy fiatal leányra nézve, ha egy öreg kegyelmes úrhoz mehet férjhez. A kegyelmes asszony hallgatta ezt csendesen, sőt némi részt el is hitte, hinnie kellett, mert különben nem jött volna ide és nem maradna itt így, lelkének harmóniájában megzavarva, kábultan, úgy érezve, mintha megalázták s megverték volna. Engedelmesen felelt a kérdésekre, egyet mást kérdezett ő maga is. Mosolygott a hízelgésekre, a templomi tisztelet, a melylyel a nagy cselédség körülvette, fáradt és fázós lelkét meg is melegítette egy-egy pillanatra. Néha felocsúdott, különösen napnyugtakor, a mikor egyedül maradt, a kegyelmes úr a tisztjeit számoltatta. Kinézett az ablakon és látta, hogy az este lila párázatában az ég összefolyt a földdel egy határozatlan tengerré. Őszi napfény ragyogása könnyű hullámokat vert a tengeren és ideszállott, ezen himbálódzott az összetört tündérasszony, tárgytalan, szem nélkül való, oktalan és céltalan szerelemben. Ébredt, régi álmaiban és így talált magára. Összerázkódott, gondolkozott: »Ki vagyok én?. Mi voltam én? Most grófné vagyok. Egy meghalt és én jöttem. Ez a házasélet, amelyben most élek. Ezek a szerelmes hetek!« Irtózat fogta el. Gyűlölet a szerelem ellen. Mint az első napon, megint csak menekülni szeretett volna ismeretlen leánypajtások közé. Hetet harangoztak és az ura kemény nagy markát érezte vállán: — Együnk és aludjunk. Korán enni és az este beálltával aludni : ez a hosszú élet titka. Súlyosak az én szokásaim, de okosak; maga is meg fogja látni, beléjük fog szokni. Nyolc után kevéssel el kellett oltani minden világosságot. Ilona virrasztott egyedül bizantinus ágyában, amely voltaképpen egy masszív épület volt. A negyedik századra álmodoztak benne nagyrangu rabasszonyok. (Vége kőv.)