Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 1-27. szám)

1897-02-21 / 9. szám - Bródy Sándor: Tündér Ilona / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

- 190 - Leültek a reggelihez és úgy magához ölelte Tün­dér Ilonát, hogy az gyengén felsikoltott, elhalaványo­dott és kényes szemeit kérőleg emelte anyjára. Komor és kényelmetlen érzés támadt az asztalnál. A költő arra gondolt, hogy legjobb lenne az öreget itt becsü­letes párbajban megölni, meg is lehetne tenni, ma, még napnyugta előtt. De félős, sőt csaknem bizonyos, hogy nem hagy az magára úgy lőni, hogy vissza ne lőjjön. El is állott hamar e tervtől és minden remé­nyét egy várható szélhűdésre építette. Akkor, igen akkor, az asszony még kinevelődik ebben az előkelő környezetben és címmel, ranggal és óriási vagyonnal lehet fölvinni Budapestre. A költőnek fegyelmezett képzelő tehetsége volt és ez nagy hasznára szolgált. Az ügyész azt forgatta elméjében, hogy a törvények­nek meg kellene tiltaniok az ilyen házasságokat. Apa mérgesen nézett húzódó leányára, az anya pedig sze­rette volna az ölébe kapni és futni, futni vele, a­míg valami védelemre, egy erős és­ fiatal emberre talál, akárki legyen is . . . Tündér Ilona mohón evett, mert tegnap este óta éheznie kellett. Mosolygott az urára, alig szólott pár szót, csak a­mikor az utolsó fogás után az ebéd utáni imádságot elmondták, fogta el valami, szinte leküzd­hetetlen vágy: futni, futni innen, el az anyjával, egy sereg fiatal leány közé, a­kik elfödik a szoknyájukkal, elrejtik maguk között, úgy eldugják, hogy az ura hiába keresi, nem találja. Az utolsó percek úgy folytak le, hogy alig tudta, mi történik. Színes árnyjáték körülötte és ő is mozgott benne, színes árny. Ölelt, kezet csókolt, kezet csókoltak neki, hangos sírás verte föl az ebédlőt, majd a folyosót, az ő sírása is belevegyült e hangba. Fekete lovak ficánkoltak a kastély előtt, az egyik nyerített, a csikóját hívta, a kocsis végigvágott rajta. Robogás, csikordul a kulcs a nagy vasajtóban, csend. Csend és éjjel. Az egymásba nyíló termekben a lakások oltogatták a gyertyákat és kinyitották az abla­kokat. Vihar gyött, eszve lett, egy csillag se fénylett. Még a Vénusz sem, pedig minden valószínűség szerint ezen lakott az a mindenható némber, gyerek, nem: mindenesetre valamely asszonyi erő, melynek tetszett egy világot vezetni és fölnevelni a földön és annak leányalakot adni. Hadd lám, mi történik vele, hogyan ültetik át, mint akarnak nyiszálni belőle erőnek erejé­vel embert, mint csókolják erőnek erejével kelyhét, a­mely visszacsókolni nem tud. Nem tud semmit, csak szép lenni, nincs hivatva másra, csakhogy dísz legyen siralmaitok sötét völgyében. Egy szál virág és nincs tovább. Simon gróf megállott a felesége előtt: — Én vagyok a te urad, érted-e ? Az enyém vagy, mint ahogy enyém a kezem. Örökre az enyém vagy. Az én rabom, az én kis bárányom. A másvilágon is az enyém. Egy koporsóban fogunk hálni, ha meghalunk. Nézz meg engem, én nem vagyok öreg. Olyan fiatal vagyok, a­milyen akarok lenni. Nagyon sokáig fogunk élni és szép gyermekeink lesznek. Akarsz-e csillag­keresztes lenni; ha ambícióid vannak, szólj. Hercegnő lehetsz, a­melyik napon akarsz. De azt gondolom én, maradjunk meg így. Vágyakozol az udvarhoz­­.Hagyjad most nincs, miért. Itt fogunk élni csöndesen. Engedel­mességgel tartozol. Ha akarom, én megölhetlek téged. Mert szeretned kell engem, ez a te kötelességed. Csó­kolj meg, parancsolom ! A leány lehajtott fővel hallgatta a vad és kímélet­len szavakat és megcsókolta a férfi kezét. A komorna állott az ajtóban. Már csengettek érte, de látta, hogy korán jött, visszahúzódott az ajtóban. A hosszú, szikár nőszemély, ugyanaz, a­ki a néhai kegyelmes asszony szemeit befogta, szolgálatjára állott Tündér Ilonának. Ezüst gyertyatartó a kezében, világí­tott és ment előre, hogy szobájába vezesse és levet­kőztesse a grófnőt. * Karonfogyást, szótlanul járkáltak a kertben. A grófnak kevés mondanivalója volt, elveit, tapaszta­latait jórészt elmondotta már. Egész életében három­négy szépirodalmi könyvet olvasott és fantáziája nem volt semmi. A gazdasági témák, látta, hogy Ilonát végképp elszomorítják, hagyta hát azokat is és így beszédtémája nem maradt csak egy, az, hogy mily nagy szerencse egy fiatal leányra nézve, ha egy öreg kegyelmes úrhoz mehet férjhez. A kegyelmes asszony hallgatta ezt csendesen, sőt némi részt el is hitte, hinnie kellett, mert különben nem jött volna ide és nem maradna itt így, lelkének harmóniájában meg­zavarva, kábultan, úgy érezve, mintha megalázták s megverték volna. Engedelmesen felelt a kérdésekre, egyet mást kér­dezett ő maga is. Mosolygott a hízelgésekre, a tem­plomi tisztelet, a melylyel a nagy cselédség körülvette, fáradt és fázós lelkét meg is melegítette egy-egy pil­lanatra. Néha felocsúdott, különösen napnyugtakor, a mikor egyedül maradt, a kegyelmes úr a tisztjeit szá­moltatta. Kinézett az ablakon és látta, hogy az este lila párázatában az ég összefolyt a földdel egy határo­zatlan tengerré. Őszi napfény ragyogása könnyű hul­lámokat vert a tengeren és ideszállott, ezen himbá­lódzott az összetört tündérasszony, tárgytalan, szem nélkül való, oktalan és céltalan szerelemben. Ébredt, régi álmaiban és így talált magára. Összerázkódott, gondolkozott: »Ki vagyok én?. Mi voltam én? Most grófné vagyok. Egy meghalt és én jöttem. Ez a házasélet, a­melyben most élek. Ezek a szerelmes hetek!« Irtózat fogta el. Gyűlölet a szerelem ellen. Mint az első napon, megint csak menekülni szeretett volna ismeretlen leánypajtások közé. Hetet harangoztak és az ura kemény nagy markát érezte vállán: — Együnk és aludjunk. Korán enni és az este beálltával aludni : ez a hosszú élet titka. Súlyosak az én szokásaim, de okosak; maga is meg fogja látni, beléjük fog szokni. Nyolc után kevéssel el kellett oltani minden vilá­gosságot. Ilona virrasztott egyedül bizantinus ágyában, a­mely voltaképpen egy masszív épület volt. A negye­dik századra álmodoztak benne nagyrangu rabasszonyok. (Vége kőv.)

Next