Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 1-27. szám)

1897-02-21 / 9. szám - Jászai Mari: A divatról / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

A divatról. írta: JÁSZAI MARI. Csak egy szó van még, a­mit a divatnál is­ inkább gyűlölök: a politika. Ez a két szó takarja a legtöbb hazugságot. Jó még az a ruha, édes feleségem, nem kopott, nem rongy­os. — De nem divat, duzzogja vissza a szegény asszonyka, a­kinek nincs erkölcsi bátorsága föltűnni a harmadéves téli felöltőjével, mert annak nincse­nek a késhordó ujjai. Mindjárt két hazugság: hogy ruha kell és hogy 013-an ruha kell. Hát a karra van szabva az az ujj ? Olyan a kar formája ? Kitölti a kar azt a ballont, mint a kéz a keztyüt ? Isten őrizz ! Vagy talán szép ? Isten ments ! Egy nagy hazugság, mert az emberi test semmiféle formájának nem felel meg. Nem hasznos, nem szép, tehát nem jogos. Pedig ha jóízlésű emberek volnánk, csak ennek a két szem­pontnak szabadna vezetni bennünket öltözködésünkben. Nincs jogunk lenézni fekete és rézbőrű nővéreinket öltözködési különbségek miatt. Népviseletünk is határozottan a mienk fölött áll okosság dol­gában. Hát még a japániak és kínaiak kényelmes öltözetei ! Nem a tétlenségre kárhoztatott főurnők japánjait értem, ámbár kínai cipők mindenütt vannak, ha nem is mindenütt viselik a lábon. De azok a kedves, kényelmes, okos ruhák, a­melyeken alig van szabás, hanem a­mennnyivel bővebb, mint kell, azt az ember elől átcsapja egymáson és átköti egy-két arasznyi széles övvel. Ezekben az években fejtenek ki a japáni nők pompát és ízlést. Ezt gyakran változtatják. Eze­ket ajándékozzák egymásnak. Előttünk jóformán ismeretlen feje­delmi selyemszövetek ezek, a középosztálynál is, mesteri hím­zésekkel. Pierre Lotti, a francia akadémia tagja, elragadtatással ír ezekről az övekről, miket a fiatal japáni hölgyek baráti szolgálatul kötnek meg egymásnak a hátán kecses, röpke óriás-pillangó alakokra, a­mint nálunk a parasztlányok különféle formákra fonják be egymás haját ünnepek előtt. De hadd kezdem az elején ezt a Divat­ot, azaz a fejen. Ámbár édesapám mindig azt mondja : a láb az első ! A­kinek a lábbelije nincs rendben, azon hiába van drága meg szép ruha, az rendetlen lelkű ember. Ezt tartja az én édes­apám, és még ma sem tud neki senki elég fényesre lubickolni csizmát, csak ő maga, de azt aztán meg is nézheti akárki, mert meg is látja magát benne. De én mégis csak fölülről kezdem most, a kalapnál. Úristen ! Milyennek is kell lenni annak a kalapnak, a­melyben az embert, már az asszony­t, meg nem csodálják ?! Bármilyen formájú lehet a kalap, csak a fej formájához ne hasonlítson. Szalad­hat az a fejtől jobbra, balra, lefelé, hátra vagy az égnek, nem lesz föltűnő senkinek, hanem téged föl egy okos, sima, fejedhez illő kala­pot — ha kapsz — hát minden ember megfordul utánad, moso­lyog és azt mondja: különc. Télen a fülünk lefagyhat, nyáron a szemünk kisülhet, de a divatnak engedelmeskedni — hazudni kell. Azt kell viselnünk, a­mit egypár bolond, agyafúrt vagy hisztérikus tétlen milliomosné vagy milliókra éhes szabó ott kétszáz mértföldnyire tőlünk kitalál. Hallatlan, lealázó dolog ez ! Nem szégyeljük magunkat felhajtva, kritika nélkül elfogadni minden párisi divatot, akár illik az egyéniségünkhöz, akár nem. Az egyéniségnek, az eredetiségnek semmi szabadság sincs meghagyva. Büszkélkedünk abban, hogy a párisiak divatját ő utánuk harmad évre viselhetjük. Mert minálunk ő utánuk éppen három esztendőre tör ki teljes együgyűségében minden divat; nos — és akkorra adnak túl az ottani boltosok is a megmaradt divatcikkeiken, akkor jön hozzánk, a pénzünk meg folyik ki érte özönnel. De gyerünk lejjebb. Nézzük meg csak a modern, mű­velt európai asszony — bocsánat, azért kell így körülírnom, mert sem a műveletlen, sem a nem-európai, sem a nem-modern asszony nem oly oktalan, hogy olyan bolond ruhákat fölszedjen, mint mi. — Tehát a szegény, művelt, modern európai asszony derekát lássuk hát. E fölött is természetesen az a francia divat, fűző. A fűző ezekkel a szavakkal veszi birtokába a női derekat : ...... Je contiens les fortes (es contiens les faibles Je remplace les absens Je raménes les égarées. Es ezt a zsarnokot viseli ifjú és vén, vékony és vastag. Emlékezzenek csak kedves olvasóim, a­mikor egy-egy kedélyes vacsora után éjfél­ tájban haza indulnak, kedves feleségeik, ugy­e, a zsebre­dugandó keztyü, zsebkendő, egypár kulcs, pénztárca, stb. egyszóval a megszokott zsebredugandókon kívül, még egy ujságpapirosba csavart, szokatlanul nagy csomagot is nyomnak a kezükbe nagy titkolódzva ? Ugye igen — nos az az, az a minder. Mindenütt ott van, pedig sehol sem kell. A vékonynak fölösle­ges, a vastagnak mártíromság. Hány szegény jó tyúk, a­ki a csibét viszi a bálokba, hány szegény anya ájuldozik az ülőhelyén — mert éppen ülni kínos benne — míg a leánykája ugrál nevet, nem is képzelve hogy a szegény anyja kéket-zöldet játszik a kíntól, mert fűzőben van az illendőség kedvéért. A vastagot szebbé nem teszi, mert »valahol csak ki kell jönnie« annak a soknak ugyebár és szebbé, ha természetellenes helyen szorítjuk ki, vagy fölfelé, hogy az állunk érje vagy lefelé, hogy lépni ne tudjunk, szebbé nem tesz — bennünket. Az ifjúnak, a karcsúnak még fölöslegesebb és bűn is használnia mert teste legbájosabb vonalát rútítja el vele. A leggyöngédebb, a legkecsesebb vonal a női testen a csípőtől a karöltőig, oly gyöngéd, oly finom az a hajlás, mint a friss zöld vetés hullámzása a kedves tavaszi szellő játéka alatt. A fűző durva, mondhatnám brutális kiugrásra kényszeríti a csípőt, a­mely természettelen, szemérmetlen, hazug, mert helyén kívül való. A görög nők, ha kellett nekik, pólyát használtak a mellükre. A szoknya nem kevésbbé gyakorlatlan, oktalan ruhadarab; nem ajánlok azért nadrágot, ne mosolyogjanak előre, kérem, de százszor okosabb viselet a mi szélföllebegtető szoknyánknál a török bugyogó. Nem olyan, a­milyent az operettekben tetszik látni, mert az nem az igazi, hanem éppen olyan bő, mint a mi legbővebb szok­nyánk, csakhogy alul össze van varrva és a két bokához megerő­sítve. Ez decens és praktikus. Hisz' láthatták a bosnyák pavillonban a kiállításon! Hogy irigyeltem azt az okos ruházkodást azoktól a barbárok­tól. A szoknya már maga szerencsétlenség , mi csapássá tes­szük a városainkra nézve ! Húzzuk, vonszoljuk az utcán, fölverjük vele a port, fölszedjük a hosszú szoknyáinkkal, behordjuk a lakásokba, a­hol a szegény kis angyalok, a csipet gyermekek beszívják tüdejükbe és kész a szerencsétlenség. Kivált az undok katatást cipeljük így mindenüvé. És ne higyjük, hogy otthon a szőnyeges szobákban nem veszé­lyes a hosszú szoknya. A szőnyegből folyton verünk föl vele látha­tatlan apró szőrpihéket, melyek orrba, szembe, tüdőbe szállnak és esetleg mételyeznek. A hosszú szoknya éppen olyan durvaság embertársunk iránt, a­kinek megmérgezzük vele a levegőjét, mint a dohányzás nyilvános helyeken, a­hol bepiszkolják a tüdőmbe szívott levegőmet fojtó dohányfüsttel és azt mondják, hogy affektálok, ha kérem őket, hogy nem bírom el. Ha a lábam ujjára lép egy úr, bocsánatot kér, hanem ha óraszámra fojtogatja a torkomat és csípi a szememet a pipa, a szivar füstjével, hát azt kötelességem tűrni tőle és zúg, morog, ha nagy félve megkérem, hogy kíméljen meg tőle. Oh, csúf, hazug formái az illemnek! A­mi még hátra van, a topán, arról beszéltessen magának kedves szerkesztőm az orvos urak által. Mondják el Önnek azok az okos emberek, hogy hogyan undorítja el a magas sarkú cipő a lábszár formáját, hogyan gyöngíti meg az inakat és hogyan adja meg az árát az ilyen oktalan hóbortnak a szegény ártatlan újszülött, mert a magas sarok minden inra káros hatással van. A tömérdek rosszkedv és keserves arckifejezésről, félénk, félszegjárásról, melyet a szűk cipő okoz, minek beszélni, azt mindenki tudja és a szenvedőt min­denki neveti. A szűk cipő is hazugság akar lenni, de oly ostoba, hogy magán kívül senkit sem szed rá, a­ki él vele.

Next