Uj Idők, 1898 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1898-04-10 / 15. szám - K.: Húsvét falun / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

volna, ha Ohnet el nem írja előle témáját a Vasgyárosban. De így is hatott szép nyelvé­vel és egynémely hatásos jelenetével. Aranylakodalom. A Magyar Színház márciusi dara­bja, az Aranylakodalom, már megérte ezüstlakodalmát. Április elsején volt a huszonötödik előadása, ami nagyon szép siker, ha tekintetbe ves­szük, hogy alig három hét folyt le az első előadástól az első j­ubileumig. Mai számunkban mutatunk be Uher fénykép­felvétele nyomán egy sikerült csoportképet Rákosi Viktor és Beöthy László eme érdekes alkalmi darabjából. A második felvonásbeli toborzót ábrázolja.­ ­ 334 - MINDENFÉLE. Szápáry Géza gróf. Hetvenéves ko­rában hosszú betegség után kedden meghalt a magyar arisztokrácia és a magyar politikai életnek egyik kiváló tagja: Szápáry Géza gróf. Halála rést ütött a régi lelkes gárdán, amely a magyar szabadságharcban karddal kezében védte a hazát. Ott járt Budavár ostrománál, mint azoknak az elsőknek egyike, akik a magyar zászlót fölplántálták a történeti bástyafokra. Börtönt szenvedett érte, de ké­később, a kiegyezés előtt kiszabadulván, ugyanazzal a hévvel munkálkodott a nem­zetért. Deák Ferenc hű segítőtársat bírt benne a kiegyezés munkáiban. Később főispán lett, majd tíz éven át Fiume kormányzója, míg a királyi kegy és elismerés magyar főudvar­mesterré tette. Mint ilyen tagja lett a főrendi­háznak, melynek alkotmányos küzdelmében élénk részt vett. Halálát mindenfelé gyá­szolják, mert ne­meslelkű, munkás és lelkes hazafi volt. Az alkotmányos pertu. Valaki megkérdezte Eötvös Károlytól, igaz-e, hogy Deák Ferenc mindenkivel­­ per­tu volt. Eötvös az ő rapszodikus módján ezt felelte : — No nem mindenkivel. Károlyi Pista gróf mentségére mondhatom, hogy ő is váloga­tott. Csakhogy Deák nem lefelé, hanem föl­felé válogatott. A konzervatív mágnások közt. Hanem akit becsült közülök, azt tegezte... Emlékszem, mikor Sennyey 1872-ben először bejött a Deák-klubba, mert hát belépett. Mikor ez a minden ízében hegyes, gót toronyhoz hasonló mágnás lipegő, minét léptekkel bejött, az öreg úr éppen kártyázott. Sennyey nagy grandezzával üdvözölte, amire Deák kardiáli­san visszafelelt : — Szervusz. És tovább kártyázott. Sennyei nagy szemet meresztett erre a fogadtatásra. Pedig ha magyar lélek lett volna benne, abból, hogy Deák föl nem állt a kár­tyától, per tu-val és szervus­szal fogadta, kiérezte volna, hogy az öreg úr befogadta. . . . No, de hát Sennyey javíthatatlan volt. Pedig megmondotta neki Molnár Pista, a mostani zempléni főispán, mikor megkér­dezte tőle : — Te Pityu, nem mehetnék be én is a Deákpárti klubba ? — De bejöhetsz, hanem valamit az elő­szobában kell hagynod. — Mit? — Az excellenciás címet. Molnár Pityunak igaza volt, a Deák-párt demokrata párt volt, legalább a­míg az öreg úr dirigálta. De bizony Sennyei nem tudott megbarátkozni az új tónussal. Akkorjában a korelnök Gubody Sándor volt. Ez tajtékpipával, dohányzacskóval, egyszerű nemzetes úri ma­gyarban jött el a Házba. Sennyei pedig fényes díszben, gyémántos boglárral. Úgy járult a kor­elnök elé, hogy a honőröket tegye. Mélyen meghajolt a mi szegény bátyánk előtt é­s így szólt: — Ajánlom magamat, mint új képviselő, nagyságod szíves figyelmébe. Gubody bátyánk azt hitte, hogy ez a fene nagy úr tréfál vele és a pipa mellől oda vetítte neki : — Ugyan ne bolondozz velem . . . vol­tam én is olyan szegény legény, mint te! No de nem Sennyeiről akarok beszélni, hanem arról, hogy kikkel nem tegeződött az öreg úr. Egyszer megkérdeztem tőle : — Hát, bátyám, te mindenkivel per tu vagy az országban ? — Már ez olyan régi orszá­ggyűlési szo­kás nálunk. — No de mindenkivel ? — Nem mindenkivel, felelt Deák. Három emberrel soha sem voltam és soha sem leszek : Apponyi Györg­gyel, Szögyényvel és Mazuranics bánnal. Bizony, Mazuranic­csal. Ez egyszer eljött a Deák-klubba. Nagyon alázatos volt. Deák eleinte oda se nézett, de aztán eszébe jutott, hogy ő azzal beszélhet, mert nincs vele per tu. Fölkelt, üdvözölte és megkérdezte : — Hogy érzi magát excellenciád? Csend lett az egész klubban. Mindenki letette a kártyát s mint valami síri hang futott át a szobákon . — Az öreg úr magát valakit és excel­lenciásnak szólítja. Ki az a szerencsétlen ? Keve. Régi és új ékszerekről. Híres drágakövek szép számmal akadnak még ebben a szegénynek csúfolt világban és a né­pi golkondai szultán nem az egyetlen ember, aki megengedhette magának azt a tréfát, hogy minden udvari szolgájára rárakott egy milliót fölérő kincset. Ő cselekedte meg azt is, hogy a nála követségben járó lord Jeffersonnak egy fehér egeret küldött aján­dékba, amelynek nyakára két mogyoró nagy­ságu gyémánt volt kötve és a kisérő levél­ben büszkélkedve íratta udvari íródeákjával, hogy : íme a legdrágább egér, amely valaha a föld kerekségén egérlyukból kibujt. Pedig nem is mondott igazat. A legdrá­gább egér az volt, amelyet Simsey lord mu­togatott ismerőseinek. Az apró állatka meg­ette a lord íróasztalában heverő bankutal­ványt, amely százezer font sterlingről szólott. A bank megtagadta az utalvány kifizetését és ebből nevezetes per keletkezett, amely száz és néhány esztendeig folyt az angol bíróság előtt. A törvény ítélete odaszólott, hogy a lord örökösei megkapják a csinos su­nmát kamatostól, az egeret pedig tartoz­a­nak a banknak kiadni, hogy rajta vegye meg kártérítést. Szerencsére a lordban volt annyi előrelátás, hogy kitömette és bebal­zsamoztatta a nevezetes egeret. Vannak azonban ékszerek, amelyekben nem a drágakő súlya, hanem a művészi munka képviseli a nagy értéket. Ilyenek nagy­részben azok, amelyeknek birtokával az olasz nobilik dicsekednek. Akárhány olyan elsze­gényedett nemesi család akad még ma is Olaszországban, amelynek nincs meg a betevő falatja, de azért a világért sem adna túl egy olyan régi ékszeren, amelynek alkotásába Benevenuto Cellini, vagy valamely más híres olasz művész bele lehelte egész művé­szetét. Övcsat. •J^^WRgHSfl Ks*/».* ^méééHHH^BHBBBS^^ Diadém. Füzöcsat.

Next