Uj Idők, 1898 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1898-11-13 / 46. szám - Mikszáth Kálmán: Ferenc József mint elbeszélő / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

víz felé. Három órai hajsza után végre fölmerült előt­tünk körülbelül húsz lépésnyire. Jó magasan járt kint a fejé­vel. A tarkójába lőttem az egész töltést. Éppen mint a halá­losan lőtt bálna, alá sülyedt. "Jó negyedórán át vártuk a felszínre kerülését. Lent maradt, halálos lövést kapott. Abban bízva, hogy talán pár nap múlva fölfújódván a fölszínre kerül, mindenkivel tudattam az öbölben, hogy a megtaláló a rozmár teljes értékét kapja tőlem, de nem jelentkezett senki sem. Valószínűleg bevacsorázták a halak az én rozmáromat, vagy talán kivitte az öbölből a sebes áram? Ilyen körülmé­nyek között csak sajnálom, hogy volt alkalmam közelről roz­márt láthatni. (Olsen, aki már látott több rozmárt, mindvégig meg­maradt kijelentésénél, hogy vak­op-i üldöztünk, az állat alakja, mozgása után ítélve, így kell hogy igaza legyen. Az azonban még föl kell említenem, hogy nem láttam a rozmár agyarait; valószínűleg fiatal volt, vagy — tán fogorvostól jött ?) Ferenc József mint elbeszélő, Mikszáth előszava az idei Almanach-hoz. Zsófia főhercegasszonyt, felséges királyunk anyját, ba­lul itélték meg apáink, tartván őt a magyarok ellenségének. Lehet talán, hogy a későbbi események azzá tették, de tény, hogy már 1844-ben ő sürgette hogy a kis Ferenc főherceg (trónra léptéig királyunk csak a Ferenc nevet használta) tanulja meg a magyar nyelvet. Az anyai lélek próféta. Talán megsejtette, hogy a fia trónra jutván, inkább lesz egykor magyar király, mint osztrák császár. Tanítójául csakhamar tisztelendő Kiss János udvari káplán szemeltetett ki. A szittya idioma nehéz kenyér, lassan ment a munka, de a fiatal, nyúlánk főherceg rendkívül szorgalmas volt s példabeszédes jellemvonása, a nagy kötelességérzet, már mutatkozni kezdett. Két év alatt behatolt a pogány misztéri­umokba és 1846-ban már önálló magyar dolgozatokat írt az elbeszélői genreben, melyeknek impulumját ereklye gyanánt őrizgette fiókjában Kiss János. S ez a fiók csak ritka ked­ves vendége előtt nyilt meg, akinek eldicsekedte : — Itt vannak az én kincseim. Maguk a letisztázott füzetek pedig Bécsben, a családi levéltárban vannak örök emlékül elhelyezve, a II. József és I. Ferenc irkái és tanszerei mellett. Ferenc József, vagy Ferenc főherceg, ahogy dolgoza­tait aláírta, két krónikaszerű tárgyat dolgozott föl: »Mátyás király vagy a cinkotai itce« és »Miksa császár Mainzban.« Olvastam mind a kettőt, valóságosan fölhabzsolva sze­memmel a királynak már akkor kaligráfikus gyöngybetűit. Igyekeztem betekinteni gondolataiba, érzéseibe s előttem állott az egész kép a múltból, az írás fölé hajlott szöszke fej, a szelíd kék szemekben merengéssel, világverő Mátyás régi dicsőségén, régi kalandjain. A főtisztelendő úr veres tintájával javított itt-ott a szö­vegben, — néhol ő is rosszul. Felvidéki ember lévén, kör­ül­belül úgy néz ki a dolog, mintha például Matuska Péter tanítana egy főherceget magyar nyelvre. De a nagy igyekezet és siker félreismerhetetlen, mert a fenséges növendék immár folyékonyan beszéli el a híres cinkotai kántor furfangos ötleteit. Igaz, hogy hibákat is ejt. Hogy ne ! Ezek a szeren­csétlen magyar igék! A kitanulhatatlan hajtogatásuk! Az állhatatlan »meg«, mely mint a kis kutya, hol előtte, hol utána szalad az igének. Hát még a határozatlan és határozott mód ! Hát az a sok dupla t meg !. És azt örökké eltalálni, hova tegyen az ember belőlük kettőt és hol elég egy is ! De az eredmény mégis meglepő. Két év múlva Ferenc főherceg nem csak beszélni, hanem már elbeszélni tud s néhol egy-egy népies szót is elejt. Érdekes ez 1846-ban. Még Petőfinek is szemére vetik ebben az időben a pórias szavakat s Ferenc József már használja. Azzal kezdi kis beszélykéjét: »A cinkotai pap egy nap átballagott Cinkotáról Budára, hogy Mátyás királytól valamely kedvezményeket szorítson ki a helységnek, mely másfél órát fekszik Budától.« Íme egy mondatban két népies szó, amiktől még fáznak az akkori írástudók, a Petricsevich Horváth Lázárok és Vachottok. De tisztelendő Kiss János nyilván nem félt s úgy adta elő a nyelvet, ahogy ő össze­szedte a könyvekből, meg a néptől vegyesen. Nem volt egészen járatos a nyelvben, azért tanította jobban. Vagy az is meglehet, hogy a népies szavakat Palatínus Pistától szedte föl a tanulékony főherceg. Az előadás a két dolgozatban elég ügyes, a forma tömör és kerekded, van érzéke a főhercegnek az iránt, mi a lénye­ges s abból nem is marad el semmi, viszont nincs semmi fölösleges sem. A két történet úgy van elmondva, hogy semmi se hibázik és semmi se rontja vagy zavarja az értelmet, hanem az élénkségnek, a fordulatosságnak nincs nyoma, az egyéniség nem látszik meg mikroszkópon se. Könnyű lett volna megjósolni, hogy az előkelő növendékből soha se lesz nagy elbeszélő. Aminthogy nem is lett. De lett belőle nagy király. És az is csak valamelyes eredmény. Örülnék, ha ez a kis közlemény valamilyen módon föl­jutna a királyig. Édes mosoly ragyogná be az arcát, hogy az ötvenkét éves homályból hirtelen eléje toppan a tanuló­szoba a tisztelendő Kiss János jámbor alakjával. Eszébe szökkenne sok nagy gondjai fölé a szép rokokó történetke A pécsi honvéd-hadapród iskola. 62*

Next