Uj Idők, 1900 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1900-06-10 / 24. szám - Lyka Károly: Expreszséta a Keleten / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

- 542 — Regék a fákról Nemcsak történeti emlékű fáink vannak, de regés fák is. Az elsőknél a néphagyo­mány lelke dolgozik, hogy a hozzájuk fűzött események fölött a feledés tengere hullámai el ne csapjanak. Az utóbbiaknál a költői ér tör elő és vesz birtokába mindent, amiért a szív lüktet: a vallási érzelmet úgy, mint a családiast. A székelyek faregéje úgy szól, hogy mi­kor Krisztus urunkat föl akarták feszíteni, el­mentek a poroszlók az erdei fákhoz ágat kérni keresztnek. Ekkor a tölgy úgy megke­ményedett, hogy nem bírtak a sudaraiból vágni; a fenyőfa annyira fölborzolta magát, hogy összeszurkálta a közeledőket s nem fér­hettek hozzá; a jegenyefa szüntelen ide-oda hajladozott, el nem érhette a fejszecsapás. Csak a nyárfa nem bírta védeni magát s azóta mindig reszket minden levele attól való féltében, hogy a törzséből ismét kereszt­fának ácsolnak egy ágat. A magyar nép regéje úgy szól, hogy mikor Krisztus urunkat ellenségei halálra keresték, nyárfalombok alá menekült, de mivel azok neki menedékhelyet nem adtak és üldözői ott rátaláltak, azt monda az üdvö­zítő : Dideregj te nyárfa, télen, nyáron min­dig. Azóta reszket az untalan és zúg oly szomorúan, hogy nem lehet alatta hallga­tózni. Erdélyrészi román rege szerint pihent egyszer szűz Mária a fenyő tövében és hálá­ból megáldotta, hogy télen se hervadjon, mindig zöld maradjon. Meg akarta hiúsítani azt a sátán s a törzsébe köröskerül cöveke­ket vert; a jó Isten azonban ágakká fejlesz­tette és úgy lett a fenyőből mindig zöld, ágait küllőszerüen egyenes irányba vezető, áldott szép fa. A palóc rege úgy tudja, hogy Krisztus urunk a Mátra alján járt, mikor addig kérte szent Pétert, míg betértek egy helyt az ácsok lakásába. Ott az ittas legények az apostollal gorombák voltak s ő méltatlanko­dásában arra kérte az Urat, teremtsen léc­szöget a fába, hogy az ácsok szekercéje beletörjön. — Nem lehet, mondá az Úr, mert hát a szegény ember hogy kereshesse meg a kenye­rét, de görcsöt tehetek belé. És így lett a fában görcs, amelyért megcsóválja a fejét az ács. Attila király mondájában Dunántúl, a Svámaháza pusztán állott a sudár tölgyfa, mely alatt egykoron a rettenetes hún vezér pihenőre dúlt. Másnapra kelve meglepetten látta, hogy seregét körülvették a rácok; őt magát el is találta volna kopjája hegyével egy háromöles rác, ha az a tölgy derekába nem fúródik vala. így szólt ekkor az Isten ostora a fához : — Jó ízűt aludtam árnyékod­ban, élj érette ötszáz esztendeig; életemet is megmentetted, élj azért másik ötszáz eszten­deig. — Ismeri is azóta Attila tölgyfáját a ka­maházi erdőben minden göcseji palóc gye­rek, különösen Laszkonya, Pördeföld, Kánya­ MINDENFÉLE vár, Várföld és Szent-Péter­föld községek népe. A jávorfa magyar regéje szerint eprészni küldötte három szép leányát az ősz király, hogy azé legyen koronája, aki telt kosarával legelőbb megtér. Gyorsan megtelt a legkisebb leányé, mert csupán atyja szeretetét akarta vele kiérdemelni. Elemésztette pedig őt koronasóvár másik kettő s a zöldhalom vén a jávorfája alá földelte el. Harmadik nap éjsza­káján új hajtás sarjadt a jávor tövéből, le­metszette furulyának a pásztorfiu s bánato­san így szólalt az meg : — Voltam én a király leánya, És most vagyok jávorfácska, Jávorfából furulyácska. Az ősz apa átka pedig örök bujdosással büntette a testvérgyilkosokat. A nevét Diós-Győr egy ősi diófától nyerte; róla a rege úgy szól, hogy Diós Pál gazda lakott a tájon és háza előtt álló diófája alatt pihentében támadt az a gondolata, mi jó lenne kincset találni. El is ment felesége az erdőre s ott megálmodta, hogy ha a a férje Várad kapujában három napot ül, megtudja, hol rejlik a kincs. Végigüli Pál Nagyváradon a három napot s a harma­diknak estéjén úgy értesül, hogy a három kád arany éppen az ő diófája alá van elásva. Hazasietett, kivágta a fát, aranyat ugyan nem talált ott, de a helyébe ültetett borág arany­nyal fizetett neki és a környék népét az bírta rá, hogy ott letelepüljön. Fönnállott Nyíregyháza már 1400-ban s a monda szerint ott nyírfa-ligetben emelt fa­templomban imádták az akkor még csak ép­pen megtűrt rutének az Istent, és onnan nyerte a város a ne­vét, a címerébe nyírfát. Más regevál­a­tozat azt tartja fönn, hogy a Károlyi-család emelt a nyírfaligetben templomot a pász­torok kedvéért. Mednyánszky Ala­jos báró beszél egy legendát a bar­ el­vinek-hegyi szertelen vastag tölgyfáról. — Nagy-Szombat kör­nyékén Rákóczy ki­szolgált lovaskáplár­ja. Rajnoka ezen fa alatt gyilkolt meg egy kereskedőt és kira­bolta. Ennek emlékére a gyászoló család vas­keresztet szögezett a fa derekára. Később egyik vásárkor nagyszombati ismét oda­állott lesre bandájá­val Rajnoka, de társai más hely­et javasoltak, mert a kereszt előtt nem éreztek bátorsá­got a támadásra. Raj­noka e félelmeket úgy akarta eloszlatni, hogy fölemelte bárdját a kereszt ellen, de a tölgy eltakarta gazdag lombjával teljesen és hirtelenül támadt vihar úgy szétszórta a rablókat, hogy többé össze sem verődtek; meghatotta őket a csodás esemény és fölhagytak a bűnös élettel; a szentképvédő tölgyet pedig még nagyobb tisztelettel nézték az átmenők. Magyar vonatkozású regéje van Alsó-Korontánban a szlovén népnek. Mátyás királyunkat ők is nemzeti hősükké avatták és az a monda él közöttük, hogy a Triglan­hegy barlangjában aluszik a király, ott kará­csony éjjelén hársfa nőtt, éjfélkor kivirágzik és egy óráig édes illatot áraszt, de azután elszárad. Jön azonban Szent-György napja, mikor fölébred a király, rá­akasztja pajzsát arra a hársfára és az akkor újra kilom­bosodik. A ciprusfa regéjét Tompa Mihály tartotta fönn. Kiszöktek a kertből egykoron az égerfa, a ciprus és a fagyal. A fagyai a bércoldal­nak vette útját, hol a szabadság lakik, járat­lan ormokon, hol a hideg fenyő zöldei, a kevély tölgy dacol a viharok dühével; az éger patakpartra vándorolt, hogy viruló arcát annak víztükrében szünetlenül szemlélhesse, ahol koronás fejét a nyárfa emeli magasra; a ciprus ellenben így szólt: Elhagytam a kertet, a csöndes boldogság tanyáját; én örülni nem tudok; temetőbe vagyok sírhan­tok fölé, hogy ha lesz boldogtalan, akit senki meg nem sirat, azt sirathassam el, ágaim annak boruljanak az elhagyott nyugvó helyére. Hunusz litván Fain, a lábbal festő művész

Next