Uj Idők, 1901 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1901-08-11 / 33. szám - Apor László: Nyári éj / Költemények - Lengyel Laura: Dénes Olga házassága / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Miklós Elemér: Tüskés útját a világnak / Költemények

Himbáló lódulással szökik eleinte a zaj elől. A bok­rok közt úgy surran, hogy ugrását alig hallani. Vörhe­nyes nyári színe megvillan itt-ott, de nyomban eltűnik. Látom egy pillanatra. Egy vén szajkó kerül tölibe s folyvást lekárog rá, úgy riasztgatja. A szajkó recsegő hangja folyvást távolodik tőlem, biztos jele, hogy távo­lodik az őz is. A szajkó most már vele tart, nyomában jár, amíg meg nem unja. A völgy néma marad, míg a hajtók elől apró mada­rak nem röppennek ki a bozótból. Halk csipegéssel bújnak elébb. A rigók gagyogva, riadozva villannak el előttem. Valahol, oldalt, visszhangos pukkanás hangja zúg végig az erdőn. Talán ott akart kitörni a bakéz. Találgatom, vajjon meglőtték-e? Már itt vannak a hajtók, előttem éppen a vén vad­orzó búvik ki a bozótból. — Hallotta kend ? — kérdem. — Hogyne hallottam róna. Lőttek. — Mit gondol, megvan-e? — Meg hát, jó egészségben, erőben, épségben. — Micsoda beszéd ez ? — No, mert­ az erdész úr így szokott, — súgja hunyorgatva. — A hajtás végén pukkant egyet a levegőbe, ha máshol nem szólt a puska. Oszt' akkor hirdeti, hogy mekkora róka szaladt el a sűrűben előtte, így van ! — De ne tessen neki beárulni, — tette hozzá egyetértő bizalmaskodással. ^ Nyári éj Szeretem őket, azokat a bágyadt Holdfényben úszó csöndes éjszakákat, Mikor a szél hűsen körüllebeg. Virágait a hárs­utamba szórja S arcomba csap illatos fergeteg, A termőföldek néma híradója. A csillag­tábort sóvárogva nézem S megittasulva érzéketlenül A semmiségbe lassan átenyészem. A hársfa olykor megremeg s a nesztül A fölriadt madár tovább repül Párja után a lombokon keresztül. Pillám lezárul, tündérszőtte háló Borítja el a földet és eget S gyönyör nekem a perc, a tovaszálló. S amíg lesem a tünő perceket, Suhogó árnyak elragadnak engem S könyek, dalok fakadnak a szívemben. Könyek, miket a mult sírjára ejtek S dalok, miket már régen elfelejtek .. . APOR LÁSZLÓ Tüskés útját a világnak Tüskés útját a világnak Emelt fővel járom, Szívembe van zárva rólad Egy tündérszép álom! Boldog vagyok, mert hisz hány oly Szív van még, nagy Isten, Melynek csak egy vigasztaló Édes álma sincsen! MIKLÓS ELEMÉR - 131 - DÉNES OLGA HÁZASSÁGA Regény írta LENGYEL LAURA Folytatás — Nem szép magától, Dózsa, hogy így beszél. Azt hiszi, olyan nagyon bővelkedem jóbarátokban, hogy egyiket-másikat csak úgy könnyedén kiejtem az emléke­zetemből? Margit valóban örült a piktornak és abban, hogy örömét mily kevéssé leplezi, láthatta mindenki, milyen ártatlan jellegű ez a kedveskedés: — A viszontlátás örömei után folytassuk a vesze­kedést. Szabad tudnom, miért kerüli olyan állhatatos kitar­tással a házunkat? A támadás olyan váratlan volt, hogy Dózsa egészen meggondolatlanul felelt. — De nagyságos asszonyom, igazán nem tudtam, hogy már fogad. Sőt amilyen örömteljes, éppen olyan nagy a meglepetésem, hogy már társaságban találom. Rögtön megbánta tapintatlanságát, mert látta Olga arcán a futó pirt. Bosszúsan harapott ajkába: ejnye, hogyan is lehettem ennyire ügyetlen, most íme szemébe mondtam egy fiatal asszonynak, hogy hamar megunták a mézeshetek magányos örömeit. De másrészt a nagy bosszúság mellett meglepetés is érte. Teringettét! Ugyancsak hamar abbahagyták a turbékolást! Ha elég tapintatlan és ostoba voltam is, ezt az asszonynak szemébe mondani, az nem változtat a tényen, hogy így van. Mádyné előbb összeszedte magát és kisegítette a fiatalembert zavarából: — Fogadónapunk nincs, nem is lesz ebben a sze­zonban, de jóbarátaink számára gyakran otthon vagyunk. Majd meg fogom látni, önt híveink közé számítjuk-e? Beszélt már a férjemmel? Ez a kérdés, bár igen barátságosan hangzott, mégis csak elbocsátás volt, a festő meghajtotta magát. — Nem tudtam hozzájutni az imént, de úgy látom, most megcsappant híveinek száma, és én kifejezhetem neki is azt az őszinte örömet, melyet ez a viszontlátás nekem szerzett. — A viszontlátásra­ Mádyné odanyújtotta fehér kettyűs kezét és a festő hódolattal csókolá meg. Olyan volt ez az egész találkozás, hogy a legjobb barátnő sem csinálhatott volna belőle pletykát. És mégis, a közeli veszedelem érzete késztette Olga asszonyt, hogy a hajnaltájban a kocsiban ülve, férjéhez forduljon: — Nem volna jó Tamás, ha hazamennénk ? — Hisz pár hét múlva otthon leszünk édes, tudja, hogy így beszéltük meg. — Nem pár hét múlva, hanem holnap. — Holnap? — álmélkodott a férje — hisz még Margitot be akarjuk mutatni egypár helyen. — Margit ráér a jövő télen mulatni, még gyermek. — De megbocsásson, édes, eddig én hangsúlyoztam ezt és maga volt mindenáron a bemutatás mellett, most már föl is biztatta a kisleányt . . . Az asszony hangjában tisztán csendült meg a gúnyos megvetés mikor válaszolt: — Igaza van! Maradunk. Mády észrevette ezt a hangsúlyozást és vérbeborult az arca, mindamellett a hangja nem emelkedett, csak határozott, kemény lett, mikor válaszolt: — Hogy mit akar testvérével, az a maga dolga. Nekünk azonban társadalmi kötelezettségeink vannak. Nem az én kívánságom, hogy így rendeztük be életün­ket, de ha már így van, nem lehet egy óra alatt szakí­tani vele. Mindennek megvan a maga formája : mi még tartozunk egy pár estél­lyel. De hiszen ezt maga jól 21*

Next