Uj Idők, 1903 (9. évfolyam, 27-53. szám)

1903-10-11 / 42. szám - Karazin: Az utolsó lakoma / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Hogyan készül a szivar? A nagyközönség vajmi kevéssé van tájé­kozódva a­felől, hogy miképpen készül a szivar, a dohányos emberiség eme gondűzője. Nem is tudom, hogy néha, amikor tele van az ember agya gonddal, mitévő lenne, ha egy szivar elfüstölése nyugodalmat nem sze­rezne. Vannak emberek, írók, festőművészek, akik szivar nélkül képtelenek dolgozni. Nem hiszem, hogyha Ujházy mester a színpadon játék közben szivarozhatnék, nem látnók-e a britanika csutkáját a szájában. Megfigyeltem a mestert. Ha véletlenül, — mert csakis véletlenül történhetik meg, — nem volt a szájában az a bizonyos szivarcsutka, nem volt olyan helyre legény, mint szivarcsutkával a szájá­ban. Ilyenkor egészen más az arca, kiül reá a megelégedettség, gondolatai kellemes dolgo­kon látszanak pihenni. Hány millió embernek nyújt élvezetet a dohány­zás és hány ezer munkásembernek ad kenyeret ! Ma nálunk 21 dohánygyár 19.044 személyt foglalkoztat, amelyből 1154 férfi, 17.890 nő; s ez nagy szó, mert a mai nehéz megélhetési viszonyok között, amikor a nők, még­hozzá a sz­­ényebb osztályhoz tartozó nők is utalva vannak arra, hogy családjukat fentartsák, ily nagy számban más ipar vagy gyárüzemben nőket aligha lehetne foglalkoz­tatni. És még hozzá úgy foglalkoztatni, mint a dohánygyárakban, ahol minden a munkásnő szorgalmától, intelligenciájától függ. Minden munka megfelelő szakmánybér mellett végez­tetik és ha szorgalmasan, jól dolgozik az a munkásnő, hetenkint 12—16 koronát is meg­kereshet nyolc órai munkaidő mellett, de 9—10 koronát a legutolsó munkásnő is megkeres. A dohánygyárnál alkalmazott munkások, munkásnők munkaképtelenség esetén már tíz évi szolgálat betöltése után nyugbérben részesülnek. Szolgálatukból csak fegyelmi vétség, lopás, orgazdaság esetén bocsájthatók el. A gyárban alkalmazott mun­kás vagy munkásnő betegség esetén ingyen gyógykezelést és félbért élvez, elhalálozáskor pedig 100 korona temetési járulékot kap meg a nyugbérben levő munkás vagy mun­kásnő is. Magyarországban 783 község termel do­hányt, 1900. évben 63.833,968 kilogram volt e termelt mennyiség, amelyért 23.741,389 kor. 14 fillérnyi beváltási árt fizetett ki az áram. Hová lett ez a rengeteg mennyiség? Talán elszívtuk regalitás, trabucos szivarokban vagy éppen kir. szultán flór formájában ? Koránt­sem. Kiküldtünk belőle idegenbe 6.323,349 kilogramot, Anglia, Belgium, Afrika, Spanyol­ország, Franciaország, Németországba, ahol nagy becsülete van a magyar pipadohánynak, a többit pedig az osztrák sógorral közösen elszívtuk pipában, mert bizony a mi jó szi­varjaink és török pipadohányaink tengeren­túli dohányokból készülnek. A magyar do­hány csak burnótnak és pipadohánynak al­kalmas. A szivargyártást nálunk nagy gonddal kezelik s szivarjainkban valódi tengerentúli kubai, brazíliai és ázsiai dohányok vannak, minden vegyi hozzátétel vagy pácolás nélkül, nem úgy, mint Németországban, ahol nem lévén egyedáruság, nagy a versengés s így bizony igen sokszor répalevél is kerül abba a szép formájú szivarokba. Mert Német­országban a külszínre helyezik a fősúlyt a szivargyártásnál. Ott a szép formája a szivar­nak és csinos fölszerelése a szivarládácskáknak a döntő. Nálunk ellenben a lehető legnagyobb gondot fordítják a dohány megválogatására, nehogy abba csak egy éretlen szál vagy penész által megfertőztetett levél kerüljön. A levelekből a kocsányt vagyis a középső bordát a szivar előkészítési osztályában al­kalmazott munkásnő eltávolítja s azután szép rendben egy vászonnal bevont keretre rakja s megszárítja úgy, hogy a levelekben csak annyi nedvesség maradjon, hogy azok kellő rugékonysággal bírjanak. Ez az úgy­nevezett szivarbél-készítés. A szivarboríték megválogatása szintén a szivarelőkészítő osztályban történik, de ezt a munkát külön, erre a célra beoktatott és begyakorlott munkásnők végzik. Itt a leveleket szintén megválogatják, de csak kikocsányoztatásuk után, olyformán, hogy minden szivarnemhez a megfelelő finom­ságú borítéklevél kerüljön. A levelek osztá­lyozása után azokat az e célra szerkesztett simítókészüléken megsimítják s bizonyos mennyiséget a simítókészüléken levő sajtolóban lesajtolnak, úgy, hogy a levelek ki ne szá­radjanak, meg ne ráncosodjanak, különben a szivarbáb befonására nem lennének alkal­masak. Ez az úgynevezett szivarelőkészítés, borítékkészítő osztálya. A szivarelőkészítési osztályból a szivarbél a szivarbelet takaró burok és a készült szivarbábok befonására előkészített boríték fölkerül a szivargyártás bélkimérő osztályába. A szivargyártásban két munkásnő dolgozik egy csoportban. Az egyik készíti a szivar­bábot, ez a „bábkészítőnő", a másik, aki a készült bábokat a borítékkal fonja be, az a „fonónő". Minden fonónőnek megvan a maga könyvecskéje, amelyben az általa ké­szítendő szivarhoz való anyag be van írva s eme beírásra mérik ki részére a szükséges szivarbelet, szivarburkot és borítékot. Amennyi szivarhoz való anyagot neki kimérnek, ugyan­annyi szivart tartozik átadni a szivarok át­vételre alkalmazott „átvevőnőknek", akik ezt a szivart átvizsgálják s a formahiba vagy túltömöttség miatt meg nem felelő szivart fölbontva, a munkásnőnek visszaadják, amelyet az pótolni tartozik. Ez a tulajdonképpeni szivargyártás. Végül jó a szivarcsomagolás, ahol a sziva­rokat kellő gonddal szín szerint megválogatják s a megfelelő ládácskákba csomagolják. Ez a végső stádiuma a szivargyártásnak. Innen a szivarok elcsomagolt állapotban bekerülnek a raktárba, ahol száraz helyen tartják. A dohány­gyárak a készített gyártmányokat kiszállítják a m. kir. dohányáruraktáraknak, ahonnan a dohánynagyárusok szerzik be szükségleteiket. A szivarozó közönség legnagyobb része a világos borítékkal fedett szivarokat kedveli. Miért? azt ő maga sem tudja biztosan. A közönség abban a hitben él, hogy az a szivar, amely világos borítékkal van fedve, könnyebb, mint a sötét vagy barna boríték­kal fedett. Pedig csalódik, mert abban a vi­lágos borítékkal fedett szivarban csak az a bél van, ami a barna vagy sötét borítékkal fedett szivarban és az a szivarborítékra föl­használt dohánylevél íze, illata, zamatja oly közömbös kell hogy legyen, hogy a szivar­ban levő bélanyagot semmi körülmények között be ne folyásolja, ízét, illatát, zamatát vagy éppen égését a maga karakteréből ki ne vetkőztesse. A nagyközönség ízlését, igaz, nem lehet megváltoztatni, de az épp olyan, mintha minden ember a hölgyek szőke ha­jába szeretne és nem a nemes tulajdonsá­gaiba, jóságába és szépségébe. Szikray János Két művész hagyatéka Eisenhut és Schuster képeinek kiállítása Néhány száz képet és rajzot vásárolt össze egy hét alatt a budapesti közönség a Mű­csarnokban. Ilyesmi még nem esett meg. Ha rendszerré válna, úgy ugyancsak kellemes előjelnek vehetnők, mert a művészet fejlődé­sének egyik fontos föltétele az, hogy mecé­nások fejlődjenek. A legtöbb kép, amely ily hamar akadt gazdára, Eisenhut Ferencé. Fájdalom, korán húnyt el ez a művész s bizony életében egyszer sem örvendhetett hasonló sikernek. Tárlatainkra többnyire nagyobbszabású mun­kákat küldött, abból a fajtából, amelynek egyetlen vásárlója az állam. Itt most csupa apró rajz, tanulmány, fürge olajvázlat került egybe: művészi hagyatéka. Néhány nagyobb olajfestmény mutatja azt, hogy miként dol­gozta föl képpé a természettanulmányokat. A közönség főképp ezeket a természettanul­mányokat és a gondos, kisebb méretű­ rajzo­kat kapkodta el, nemcsak, mert ezeket való­ban olcsó áron kínálták, de mert élvezetes apróságok s talán jobban jellemzik Eisenhut tehetségét, mint sok nagy képe. Kitűnően értett ahhoz, hogy néhány vonás­sal jellemezzen egy tuniszi utcát s e néhány vonás kiadja annak a temérdek részletnek összességét, amit egy ily lim-lomos utca mutat. A Kaukázus cserkeszeit és drúzjait néhány fürge, de jól kiszámított ceruzavonással szö­gezte a papirosra. Csupa arckép, amelynek jellemző ereje felette figyelemreméltó. Vannak aztán a Keleten és Észak-Afrikában készített ily ceruzatanulmányai is, amelynek nem puszta jegyzetek, hanem gondos, néha több­ször is ismételt leírásai egy-egy oly alaknak, akit valamely képébe akart beállítani. Ezek a rajzai a lelkiismeretes és rendkívül szor­galmas festőt mutatják be. Olajvázlatai pedig színben sokkalta üdébbek, közvetlenebbek, mint legtöbb nagy képe. A másik gyűjtemény Schuster Ferencé. Színes és egyszerű rézkarcok, mindössze néhány darab, de beszédes okmányai annak, hogy ebből a szegény, sokat szenvedett művészből kiváló ember lehetett volna, ha nem ragadja el oly korán a halál. Ő is ez évben halt meg, mint Eisenhut. Ő is egy­ideig vaskereskedésben dolgozott, mint ez a pályatársa. Ő is megszökött onnan, mert minden áron festő akart lenni. Rengeteg nyomorúságok közt kullogott egyik műteremből a másikba: fogadnák föl ecsetmosogatónak, 350

Next