Uj Idők, 1903 (9. évfolyam, 27-53. szám)

1903-10-11 / 42. szám - Blicher-Clausen: Feri bácsi / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

FERI BÁCSI Dán regény írta J. BI­SCHER-CLAUSRN Folytatás Az ének utolsó hangjai is elhaltak s a beállo­tt csöndben a jegyespár az oltárhoz lépett. A pap szeri­l tekintete rajtuk nyugodott. Nem látta jól a menyasszony szemét, levette hát a szemüvegét és megtörölgette, hogy jobban lásson. De hála nem nézett rá, a pillantása Feri bácsi, kereste, aki pár méternyire ült tőle. Hogy feléje sem néz! Hogy még csak egy tekintete sincs számára! Úgy rémlett neki, hogy tennie kell valamit, hogy fölnézésre kényszerítse. De Feri bácsi mindjárt az ének után előrehajolt és könyökét a térdére tá­masztva, a kezeibe rejtette az arcát. Egyetlenegyszer sem nézett föl az egész beszéd alatt. És ekkor Kájiit a magányosságnak és szenvedésnek ez az élőképe hirtelen fölrázta hosszú káprázatából s mint a villául úgy járta át a tudat: éretted gyászol! A közöttük lévő csaknem két évtizednyi korkülönbség, amely olyan barátságossá tette az érintkezésüket, egy csa­pásra eltűnt, s jogaiba lépett a férfi, akinek teljes bi­zalmat ajándékozott és akitől viszont bizalmat ka­pott. Mit is adott ő eddig a napig Dam Péternek és mit kapott tőle viszont? Futó, hízelgő szavakat és szerelmes gondolatokat! Ha most rágondolt, úgy rémlett előtte, hogy egyáltalán nem is ismeri. Úgy rémlett neki, hogy hirtelen volt Feri bácsihoz! Mint gyors kis villámlá­sok az égen, úgy követték egymást lelkében a hirte­len visszaemlékezések, bizonyítékai, egy a számára hosszú éveken át tartogatott szerelemnek. Eszébe ju­tottak az együtt tett nagy séták, a sok apró, finom, közös megfigyelés és azok a komoly és mélyen járó beszélgetések, amiket egymással folytattak. És ekkor úgy érezte, hogy kiáltania kellene, hogy az ő nevével szakítsa félbe a szent cselekményt, még mielőtt késő lenne. De nem tudta az ajkait ki­nyitni, és ő sem mozdult meg egyetlenegyszer sem a tekintete alatt. Nem, még csak a kisujját sem moz­dította ! —• Kérdezlek téged, Haling Kája . . . Összerezzent és érezte, hogy egészen az ajka széléig elfehéredik. Az öreg pap szemei kérdőleg nyugodtak rajta és észrevette, hogy mintegy időt akar neki engedni a válaszolásra. Szinte gépiesen el­fordította a fejét Feri bácsitól és Dam Péterre né­zett, akinek szép, meghatott kifejezésű arcát bera­gyogta a napfény. Kájának úgy tetszett ebben a pil­lanatban, mintha minden, amit az előbb gondolt, csupán zavaros álom lett volna. Dam Péter az ifjú­ság, a szépség megtestesüléseként állott mellette! És bár éppen róla volt szó, amikor Feri bácsi azt mondta: a szerelemben csak a legtöbbel, a legjobbal szabad megelégedned, s hogy úgy volt-e, arról nem volt biztos?— de — remélte, hogy talán így lesz . . . És megtette azt, amit már annyi nő megtett ő előtte, és még annyi meg fog tenni ezután is, meg­alkudott azzal, ami benne a legjobb, a legigazabb volt, vétkezett a saját egyéniségének legszentebb joga ellen. Az esküvő után az öreg pap szerencsét kívánt nekik. Résztvevőleg kérdezősködött Feri bácsitól — akinek sápadtsága föltűnt neki — az egészsége felöl. Az apával udvariasan fogott kezet, a menyas­­szonyt barátságosan üdvözölte, de a Dam Péter kezét sokáig tartogatta a magáéban és sok jót kívánt neki jövendő élete és művészetéhez. Öreg szívét szemmel­láthatólag Darn Péter nyerte meg. Feri bácsi a hátuk mögött állt és könnyű, kicsit gúnyos mosolygással szemlélte őket. Hallotta a Darn Péter fogadkozását, hogy ezt a napot és ezeket a sza­vakat sohasem fogja elfelejteni, és hallotta, hogy az öreg pap őszinte örömét nyilvánítja, hogy ennyi ko­molyságot és helyes érzéket lát nála, aki hivatásánál fogva nem élheti a nyárspolgárok rendes, higgadt életét. Dam Péter maga is őszintén hitt a megindult­ságában, és hiszen igaz is volt bizonyos határig, csak hát a tartósságáról nem volt szabad kezeskedni. Dam Péter újra és újra ismételgette, míg az öreg pap a kezeit fogva tartotta: — Köszönöm, tiszte­lendő atyám, szívem mélyéből köszönöm, — s a hangja mind lágyabb és lágyabb lett, de amikor a háta mögött Feri bácsi a torkát köszörülte, hirte­len elhallgatott. Utána Feri bácsi nyújtott kezet a papnak, és bár nem szólt semmit, csöndben azt gon­dolta : — Szeretlek gyermekes jó szívedért, hiszé­kenységedért, megható bizalmadért, a neked tetsző emberekben. A kis templom orgonistája becsukta az orgonát és gyorsan elhagyta a templomot; csak egy pillanatig állott a küszöbön, hogy a kocsiba szálló pár után nézzen. Az öreg pap a kocsi ajtajánál állott és kezével üdvözölte őket még egyszer. A nap fehér hajára sü­tött, a harangok zúgtak, azok a csodálatos harangok, amik annyi fájdalmat és reményt, sok-sok napfényt, s annyi keserű csalódást jelentenek az emberi életben !­ ­. A fiatal házaspár még az esküvő napján beköl­tözött városi lakásába és ott töltötte mézesheteit. Dam Péter még sohasem mutatkozott előnyö­sebb oldaláról, mint ebben az időszakban, amikor mindig csupa ragyogás volt az arca. Ami természe­tében legigazibb volt, — a szinte gyerekes naivság, — egy időre fölülkerekedett erősen érzéki hajlamain. Mintha tisztább levegőbe került volna. Ez kényelmes, sőt az ő viszonyaihoz mérten, valósággal a fényűző otthon — amelyet joggal nevezhetett saját­jának, — különös lágyságot kölcsönözött a kedélyé­nek. Hozzá, fülig szerelmes volt a feleségébe. Elhal­mozta bókkal és virággal. Megtörtént, hogy amikor az asztalnál szemben ü­ltek egymással, egyszerre le­tette a villát és a kést és szinte elbűvölten bámult Kájára. Esténkint órákig énekeltette, de akkor is nem a hangokra figyelt, hanem szüntelen csak a Kája váltakozó arckifejezésére ügyelt, és gondos­kodott róla, hogy a lámpát esténkint vörös ernyő borítsa. — Úgy szeretem a vonásaidat ebben a világí­tásban, valóságos művészi élvezet, — szokta mon­dani. Kára nem lett volna nő, ha a hódolásnak ez a neme nem tett volna reá hatást. És csakugyan, házas­ságának első hónapjait abban a hiszemben élte át, hogy a boldogság nem idegen tőle, és szívesen me­lengette magát annak a napnak sugaraiban, amely­állandóan feléje ragyogott a Dam Péter arcáról. Mikor a színház vette igénybe a férjét, ő otthon szorgoskodott. A virágait öntözte, párolgatott. Sohasem támadt vágya: embert látni. Képes volt órákig elgyönyörködni minden darab bútorban, bár olykor azon kapta magát, hogy inkább a tárgyakra gondol, mint arra, akivel itt él. Szinte szenvedélyesen ragaszkodott az otthonához és néha, amikor vala­mely függönyt rendezgetett, amelynek a redőzésével Feri bácsi és­­ különösen sokat bajlódtak, heves nyugtalanság ragadta meg s az a vágy, hogy ne gondolkozzék. Dam Péter is azt tartotta: Csak élni! 353

Next