Uj Idők, 1903 (9. évfolyam, 27-53. szám)

1903-11-08 / 46. szám - Igric: Gáspár Ferenc "Hét év a tengeren" című könyvéről / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

Indokolni fogom az ellenvéleményemet és remélem, hogy sikerülni fog meggyőzni az olvasót. Arról, hogy a szerzőt meggyőzzem, előre lemondok, mivelhogy ő azok az emberek közül való, akik szilárdul megmaradnak véle­ményük mellett. A „Hét év a tengeren" első fejezete a tengerészet „lovagkoráról" szól. Megfesti benne azt a kort, amely­ben még csak a vitorlás hajó uralkodott a tengeren. Nem is olyan régen letűnt időről beszél, — mert alig tizenöt éve, hogy elenyészett világában a romantikának ez az utolsó hajtása, — de az ellentét olyan csudálatos, hatal­mas és megkapó, hogy szinte költői lendületre csábítja a vele foglalkozót. Gáspár Ferenc nem tért ki a kísér­tés elől, de megtartotta a szakszerűen megfigyelő józan­ságát, reális talajon mozog, azt egyetlen pillanatra el nem hagyja Aki ezt a fejezetet elolvassa, hű és számszerű adatokkal megrajzolt képét kapja azoknak a hatalmas változásoknak, amelyek az utolsó két évtizedben a ten­gerészet terén történtek. Hozzá könnyen megérthető, a laikust is lebilincselő stílusban írta meg ezt a vál­tozást. ... Ha ez nem írói adomány, akkor én nem tudom, hogy miben rejlik ez az adomány! Könyvének második részében a „gép-korszakot" veszi tollhegyre a szerző. Csaknem azt mondanám, hogy készakarva megköti fantáziájának szárnyait, nehogy diti­rambusokra ragadja el az újkor mesés lendülete és haladása ezen a téren. Sorba fölvonulnak előttünk a hajó­óriások, azoknak belsejét látjuk káprázó tekintettel és borzongva szemléljük az emberfölötti erőt és hatalmat, ami a gépben rejlik. De a szerző nem engedi, hogy sokáig megmaradjunk emberi kicsinységünk lesújtó érzé­sénél, mert egyet fordít a dolgon és kimutatja, hogy a gépnek mozgató lelke mégis csak az ember. Beleviszi a témába, a leírásba sajátos, friss, a tenger szellőjére emlé­keztető humorát és mi, akiket eleinte letiport a gépek rettenetes zakatolása, fölismerjük abban az emberi hala­dást dicsőítő fenkölt melódiát. . . . . . Hát ez nem írói tulajdonság ? Egyszerre csak, minden átmenet nélkül, fordít a dolgon. A nagy, elkábító képek után, előveszi az apró, színes epizódokat a tengerész életéből. Végigviszi olva­sóját a földnek nevezetes pontjain, országokat, népeket rajzol meg egyetlen vonással, bemutatja a civilizáció küzdelmeit, csalódásait és győzedelmeit, de azért egyetlen pillanatra sem távozik el eredeti témájától: a tengerész­élettől. Mindenről fölvilágosít, ami témájának keretén belül esik, a hajó parancsnokától le az utolsó matrózig; érdekesen és értékesen szemlélteti velünk azt a különös, hatalmas és eredeti életet élő világot, amiről mi „száraz­földi patkányok" eddig csak halvány sejtelemmel bírtunk. Tréfával fűszerezi előadását, nem engedi, hogy a számok és adatok halmazában ránk nehezedjék az unalom és amikor a művének végére értünk, nemcsak tudásban gyarapodtunk, hanem jókedvben is. Nos hát, ez is írói tulajdonság, még­pedig a javá­ból való! Megpróbálta a szerző azt is, hogy a nyelvbeli nehéz­séget leküzdje, ami nem könnyű dolog. Mert „tengeré­szeti nyelv" dolgában még ott sem vagyunk, ahol a múlt század első felében a neologusok merészen készí­tették százával az új kifejezések és az ortologok meg­döbbenve nézték és ellenezték a bátor — s mint már most tapasztaljuk: üdvös vállalkozást. Tengerészeti nyel­vünk egyáltalában nincs. Az újítók egészen volták ennek a területnek művelését. Aki tehát elhunya­magyar könyvet akar írni a tengerről, az vagy az idegen kifeje­zéseket használja, vagy pedig lefordítja azokat híven, értelmüknek lehetőleg megfelelően. Gáspár Ferenc mind a­kettőt megcselekedte s nem volt elkerülhető, hogy a nyelve itt-ott idegenszerű, szögletes és kemény lett. Ami az ő hibája és egyszersmind érdeme, hogy ellenállott minden retusírozó kísérletnek. Elég erős ember ahhoz, hogy viselje ezért is a felősséget! Szólnunk kell még a munka külső kiállításáról. Egy olyan műben, amely a tengert tárgyalja, az illusztráció csak megközelítheti a valóságot, de utol nem érheti, mégis szükséges, hogy segítségére jöjjön az írónak. Az a százhetven kép, amely Gáspár művében kiegészíti a szerző által felrakott színeket, a legtöbb olyan, amely eredeti magyar festő műve, a többit a fotográfia produ­kálta. Valamennyi beleilleszkedik, hozzásimul a szöveg­hez, éppenséggel nem tolakodó és mint reprodukció a legjava annak, amit ma nyújtani lehet. IGRIC Mommsen Tivadar És Mommsen Tivadar, a régi német sza­badelvűség utolsó hatalmas bajnoka, a min­denkori német és nem német tudomány fényes dísze is immár elköltözött régi régi fegyvertársai után. Amíg élt, barátjai, politikai működését különbözőképpen ítélték meg, tudományos irányának sok ellenzője és bírálója volt, ámde már életében is mindenki elismerte róla, hogy Németország véghetet­lenül sokat köszönhet annak a tudósnak, aki a római történelmi tanulmányokban való­ságos forradalmat idézett elő, akinek archeo­lógiai ismeretei előtt az egész tudományos világ tisztelettel hajolt meg és akinek műveit egyformán használják a krisztiániai és madridi egyetemeken. Politikai és tudományos­­ ellenfelei azt vetették a szemére, hogy forra­dalmi lélek. Tényleg az is volt. Forradalmat hirdetett a tudományban, kérlelhetetlen szi­gorúsággal döntött meg régi, megcsontosodott előítéleteket, kíméletlenül támadta a régi római világ egyes alakjait, Cicerót, Catót vagy Pompeiust. És forradalmár volt a poli­tikában is. A régi negyvennyolcnak forra­dalmi szelleme élt benne, amikor még a polgári társadalom a barrikádokon küzdött, a rendi előjogok és kiváltságok ellen. Ötven esztendőnek fejlődése azután megváltoztatta ezt a képet. A barrikádok hőseiből uralkodó osztály lett, amely mit sem akar tudni régi eszményeiről. A tömegeket pedig más eszmények vezetik. A szabadelvűség már régen elvesztette ural­mát fölöttök és a szocializmus a maga táborába vonzotta a nép széles rétegeit. Az öreg Mommsen kevés barátjával magára maradt és ezek a kevesen évről-évre fogytak. És élete alkonyán látnia kellett, hogy a régi feudális reakció hogyan támad föl újra újult erővel és hogy a szabadelvű pártok nem tudnak már ellentállni. A nyolcvanöt esz­tendős Mommsen ekkor már egyedül állott. Utolsó hűséges barátja, Virchov Rudolf is már pihenni tért. És ekkor Mommsen megírta utolsó politikai nyílt levelét, amelyben mély rezignációval szólítja föl saját pártját, hogy a közös ellenség, a reakció ellen a szocializ­mussal együtt harcoljanak. Most már ő sincs többé. A tudomány mélyen gyászolja a nagy tudós halálát és ami még ennél is több, az egész emberiség fájdalmasan érzi, hogy a haladásnak és világosságnak egy régi, vezető szelleme nem világít többé. I­. Mommsen Tivadar '439

Next