Uj Idők, 1903 (9. évfolyam, 27-53. szám)
1903-11-08 / 46. szám - Igric: Gáspár Ferenc "Hét év a tengeren" című könyvéről / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
Indokolni fogom az ellenvéleményemet és remélem, hogy sikerülni fog meggyőzni az olvasót. Arról, hogy a szerzőt meggyőzzem, előre lemondok, mivelhogy ő azok az emberek közül való, akik szilárdul megmaradnak véleményük mellett. A „Hét év a tengeren" első fejezete a tengerészet „lovagkoráról" szól. Megfesti benne azt a kort, amelyben még csak a vitorlás hajó uralkodott a tengeren. Nem is olyan régen letűnt időről beszél, — mert alig tizenöt éve, hogy elenyészett világában a romantikának ez az utolsó hajtása, — de az ellentét olyan csudálatos, hatalmas és megkapó, hogy szinte költői lendületre csábítja a vele foglalkozót. Gáspár Ferenc nem tért ki a kísértés elől, de megtartotta a szakszerűen megfigyelő józanságát, reális talajon mozog, azt egyetlen pillanatra el nem hagyja Aki ezt a fejezetet elolvassa, hű és számszerű adatokkal megrajzolt képét kapja azoknak a hatalmas változásoknak, amelyek az utolsó két évtizedben a tengerészet terén történtek. Hozzá könnyen megérthető, a laikust is lebilincselő stílusban írta meg ezt a változást. ... Ha ez nem írói adomány, akkor én nem tudom, hogy miben rejlik ez az adomány! Könyvének második részében a „gép-korszakot" veszi tollhegyre a szerző. Csaknem azt mondanám, hogy készakarva megköti fantáziájának szárnyait, nehogy ditirambusokra ragadja el az újkor mesés lendülete és haladása ezen a téren. Sorba fölvonulnak előttünk a hajóóriások, azoknak belsejét látjuk káprázó tekintettel és borzongva szemléljük az emberfölötti erőt és hatalmat, ami a gépben rejlik. De a szerző nem engedi, hogy sokáig megmaradjunk emberi kicsinységünk lesújtó érzésénél, mert egyet fordít a dolgon és kimutatja, hogy a gépnek mozgató lelke mégis csak az ember. Beleviszi a témába, a leírásba sajátos, friss, a tenger szellőjére emlékeztető humorát és mi, akiket eleinte letiport a gépek rettenetes zakatolása, fölismerjük abban az emberi haladást dicsőítő fenkölt melódiát. . . . . . Hát ez nem írói tulajdonság ? Egyszerre csak, minden átmenet nélkül, fordít a dolgon. A nagy, elkábító képek után, előveszi az apró, színes epizódokat a tengerész életéből. Végigviszi olvasóját a földnek nevezetes pontjain, országokat, népeket rajzol meg egyetlen vonással, bemutatja a civilizáció küzdelmeit, csalódásait és győzedelmeit, de azért egyetlen pillanatra sem távozik el eredeti témájától: a tengerészélettől. Mindenről fölvilágosít, ami témájának keretén belül esik, a hajó parancsnokától le az utolsó matrózig; érdekesen és értékesen szemlélteti velünk azt a különös, hatalmas és eredeti életet élő világot, amiről mi „szárazföldi patkányok" eddig csak halvány sejtelemmel bírtunk. Tréfával fűszerezi előadását, nem engedi, hogy a számok és adatok halmazában ránk nehezedjék az unalom és amikor a művének végére értünk, nemcsak tudásban gyarapodtunk, hanem jókedvben is. Nos hát, ez is írói tulajdonság, mégpedig a javából való! Megpróbálta a szerző azt is, hogy a nyelvbeli nehézséget leküzdje, ami nem könnyű dolog. Mert „tengerészeti nyelv" dolgában még ott sem vagyunk, ahol a múlt század első felében a neologusok merészen készítették százával az új kifejezések és az ortologok megdöbbenve nézték és ellenezték a bátor — s mint már most tapasztaljuk: üdvös vállalkozást. Tengerészeti nyelvünk egyáltalában nincs. Az újítók egészen volták ennek a területnek művelését. Aki tehát elhunyamagyar könyvet akar írni a tengerről, az vagy az idegen kifejezéseket használja, vagy pedig lefordítja azokat híven, értelmüknek lehetőleg megfelelően. Gáspár Ferenc mind akettőt megcselekedte s nem volt elkerülhető, hogy a nyelve itt-ott idegenszerű, szögletes és kemény lett. Ami az ő hibája és egyszersmind érdeme, hogy ellenállott minden retusírozó kísérletnek. Elég erős ember ahhoz, hogy viselje ezért is a felősséget! Szólnunk kell még a munka külső kiállításáról. Egy olyan műben, amely a tengert tárgyalja, az illusztráció csak megközelítheti a valóságot, de utol nem érheti, mégis szükséges, hogy segítségére jöjjön az írónak. Az a százhetven kép, amely Gáspár művében kiegészíti a szerző által felrakott színeket, a legtöbb olyan, amely eredeti magyar festő műve, a többit a fotográfia produkálta. Valamennyi beleilleszkedik, hozzásimul a szöveghez, éppenséggel nem tolakodó és mint reprodukció a legjava annak, amit ma nyújtani lehet. IGRIC Mommsen Tivadar És Mommsen Tivadar, a régi német szabadelvűség utolsó hatalmas bajnoka, a mindenkori német és nem német tudomány fényes dísze is immár elköltözött régi régi fegyvertársai után. Amíg élt, barátjai, politikai működését különbözőképpen ítélték meg, tudományos irányának sok ellenzője és bírálója volt, ámde már életében is mindenki elismerte róla, hogy Németország véghetetlenül sokat köszönhet annak a tudósnak, aki a római történelmi tanulmányokban valóságos forradalmat idézett elő, akinek archeológiai ismeretei előtt az egész tudományos világ tisztelettel hajolt meg és akinek műveit egyformán használják a krisztiániai és madridi egyetemeken. Politikai és tudományos ellenfelei azt vetették a szemére, hogy forradalmi lélek. Tényleg az is volt. Forradalmat hirdetett a tudományban, kérlelhetetlen szigorúsággal döntött meg régi, megcsontosodott előítéleteket, kíméletlenül támadta a régi római világ egyes alakjait, Cicerót, Catót vagy Pompeiust. És forradalmár volt a politikában is. A régi negyvennyolcnak forradalmi szelleme élt benne, amikor még a polgári társadalom a barrikádokon küzdött, a rendi előjogok és kiváltságok ellen. Ötven esztendőnek fejlődése azután megváltoztatta ezt a képet. A barrikádok hőseiből uralkodó osztály lett, amely mit sem akar tudni régi eszményeiről. A tömegeket pedig más eszmények vezetik. A szabadelvűség már régen elvesztette uralmát fölöttök és a szocializmus a maga táborába vonzotta a nép széles rétegeit. Az öreg Mommsen kevés barátjával magára maradt és ezek a kevesen évről-évre fogytak. És élete alkonyán látnia kellett, hogy a régi feudális reakció hogyan támad föl újra újult erővel és hogy a szabadelvű pártok nem tudnak már ellentállni. A nyolcvanöt esztendős Mommsen ekkor már egyedül állott. Utolsó hűséges barátja, Virchov Rudolf is már pihenni tért. És ekkor Mommsen megírta utolsó politikai nyílt levelét, amelyben mély rezignációval szólítja föl saját pártját, hogy a közös ellenség, a reakció ellen a szocializmussal együtt harcoljanak. Most már ő sincs többé. A tudomány mélyen gyászolja a nagy tudós halálát és ami még ennél is több, az egész emberiség fájdalmasan érzi, hogy a haladásnak és világosságnak egy régi, vezető szelleme nem világít többé. I. Mommsen Tivadar '439