Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1906-03-11 / 11. szám - Krúdy Gyula: A bujdosó földesuraságról / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

zisát egy oly udvarnál, ahol a legfőbb argumentum Szibéria: éppúgy művészete, mint olyan, éppen nem volt fanatikus forradalmi. A fanatizmust, látnivaló, nem ösmerte sem az életben, sem a művészetben. Az ő sajátos életfelfogása ezt egyoldalúságnak bélyegezte volna. Zichynek Madách elborult jambusai a fáraóról, a pestisről: egy szemernyi fanyar fűszer a mesteri bouillonba. Minden érzésre volt a szívében húr, de kü­lön egyet sem koptatott el közülök, hogy valamennyi mindig harmóniában legyen: az ő sajátos életharmó­niájában. Bölcs Salamon megírta az énekek énekét, de megírta az alázat és kesergés énekét is. Az énekek éneke megvan Zichy munkájában is, alázatra azonban nem kapható ez a magyar grandseigneur, helyébe Zichy a szabadságért való forradalom motívumát tette. Van benne valami Byron lelkéből, de sokkalta több pusztai malesztással. Tulajdonkép a saját maga számára festett és raj­zolt. Mint ahogy a hegedűs magános estéken kezébe veszi a szerszámát, publikum nélkül is. Nem mintha egészen rajzaiban akarta volna életét kiélni: úgy lát­szik, hogy ez is a delikát élvezet forrása volt rá nézve. Bár a polgári forradalom kerül papirosaira és vász­naira , mérhetetlen távolságban tartotta magától plebset. Munkácsyt — mondják — lenézte, mert han­a­gosnak tartotta párisi házát. A dáridó pezsgője nem kellett neki, ha­nem kristályban kínálták. Ez a jellem­vonás félreérthetetlenül megvan munkáiban. Bűvös keze, amelylyel mesterműveket teremtett, immár meghidegült. Fantáziája, — amely egy Jókaiéval, —­ellebbent. Hűlő poraira babérkoszorút he­­­lyez búcsúzóul a magyar művészet. Lyka Károly A bujdosó földesuraságról Elbeszélés írta KRÚDY GYULA Lakott valamikor a mi vármegyénkben egy furfan­gos, tréfakedvelő úriember, bizonyos Sárvári, illetőleg „kapitány Sárvári", mert így nevezte őt az egész világ. Nyilván valamikor a hadseregben szolgált Sárvári uram, de hogy a kapitányi rangig emelkedett volna, arra nézve semmi bizonyíték nincsen egyéb, mint csupán az, hogy a szólás-mondásban kapitány volt. Kistermetű, ki­beretvált állú, nagybajuszt­ és igen tüskés hajú úriember volt ez a Sárvári. Mozgékony két egérszemében mindig valami kéjes mosolygás fénye látszott. Mintha önma­gán vagy a világ felett nevetett volna örökösen oda­bévül. Szerette a hosszúszárú sarkantyús csizmákat és a tollas kalapokat. Valamint kedvelője volt a sárga nad­rágnak és a kopó­ kutyának. Arra senki sem emlékszik, hogy valamikor foglalkozása lett volna. Nem csinált ő soha életében semmit. Egyszerre idepottyant közénk és másnap már komája, cimborája volt az egész vármegyé­nek. Kissé tótos dialektussal beszélt és eleinte emlegette felső-magyarországi birtokait, erdőségeit. Az idők fo­lyamán aztán lemondott erről és ha néha szóba került a tótországi birtok, Sárvári ravaszul pislogott a szemével. — Hja, az uradalom! Azt bizony elfújta a szél. Kutya nagy szelek járnak arra mifelénk, egész falva­kat elfújnak, így járt az én uradalmam is. Zathureczky, aki nagy barátságban volt Sárvári­val, jóakaratúlag bólintott a fejével. — Jó, jó, de azért nem nyelte el a föld az uradal­mat. A szél is megfordul néha és akkor visszafujja az egész birtokot a régi helyére. Tenyészállatvásár Budapesten A VERSENYZŐK Mühlbeck Károly rajza A mintarajziskola kiállításából STRÓBL ZSIGMOND: ARCKÉP .249

Next