Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1906-08-19 / 34. szám - Krúdy Gyula: Andráscsik örökösei / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára . Előfizetési ára Félévre 8 korona Szerkeszti Herczeg Ferenc Negyedévre 4 korona XII. évfolyam ige6 augusztusig 34. szám Andráscsik örökösei Regény írta KRÚDY GYULA Folytatás Az öreg úr elgondolkozva nézte Gravinczyt. Aztán egyszerre a kezét nyújtotta. — Én Boronkay vagyok . . . Hát igazán olyan beteg ? Bajsa, aki szórakozott türelmetlenséggel hallgatta a beszélgetést, amelynek egyes fázisait nem is igen értette meg, most hirtelen egérutat vett. — Egy negyedórára, kedves őrnagy úr, eltűnök. Fontos, elhalaszthatatlan teendők szólítanak. — Helyes, helyes! Csak a kötelesség legyen mindig az első, — bólongatott Boronkay. Gravinczy utána vágott a szemével a siető Bajsának, mintha azt akarta volna mondani, hogy ismeri azokat az elhalaszthatatlan teendőket. Bajsa észrevétlenül az ajkához emelte a mutatóujját, mintegy hallgatást kérve. Gravinczy beleegyezőleg Mintha nagyon régi jó cimborák lettek volna, pislantott. Boronkay Gravinczy vállára fektette a kezét: •— Tehát a légycsípés miatt vagy itt. Semmi egyébért nem? — Becsületemre . . . — Nekem nagyon sok rosszat beszéltek, öcsém. — folytatta a nyíltszívű öreg ember.— Megvallom, kissé rossz véleménnyel voltam a nagyon tisztelt bárónéról és unokaöccseiről. Gravinczy fölhorkant. — Az ördögbe! Igazán nem tudom, mi rosszat beszélhettek például rólam az emberek? — Ne tüzelj, öcsém, — csillapította Boronkay. —Látom, magam is, hogy tévedtem. ^ Aznap este a sulyomi kastélyba, ahol éppen ebédnél ültek nagynénijükkel a gavallérok, azzal a szóval állított be Gravinczy: — Azt hiszem, az egész országban nincs két olyan jó ló, mint az Andráscsik Zsuzsikáé. Egy óra alatt hozott idáig Kállóból. Borcsánszky vastag fekete bajuszát nevetésre mozgatta. Bunyitay megvetőleg ásított. Még Payné is összeráncolta a homlokát: — Javíthatatlan hazug vagy, Miska öcsém. Gravinczy nagyon megsértődött, a szobájába akart visszavonulni, de a báróné öreg kulcsárnője ekkor a szobába tipegett és úrnője fülébe súgott valamit. Payné izgatottan kérdezte: — És ki volt a kocsis? előtt. — Az öreg Boronkay úr. Itt állott meg a kastély Payné szó nélkül fölugrott és össze-vissza csókolta Gravinczyt: — Te mester! Te Bosco! Te Mefisztó! — kiáltotta elragadtatva. — Tied, egyedül csak a tied lesz Zsuzsika. Mert csupán te érdemled meg!. . . Borcsánszky és Bunyitay álmélkodva nézték a jelenetet. Arra aztán végképpen kiestek a nyugalmukból, amikor a nagynéni két darab ropogós százast rántott ki az erszényéből és Gravinczy kezébe nyomta. — Nesze, vegyél magadnak, amit akarsz. Azaz, hogy nyomban elköltöd, te könnyelmű fiú . . . Azért jobb lesz, ha nálam hagyod, majd apránkint odaadom. Hanem hol volt már akkorára a két százas bankjegy. Annak eltüntetésében igazán bűvész volt Gravinczy. — Csak egy baj van, ném. Neked nyomban le kell feküdnöd és halálos betegnek lenned. Azután elondotta szépen, sorjában a történteket. Payné csillogó szemmel hallgatta: — Halálos beteg leszek,— kiáltotta elragadtatva. — Még meg is halok, ha a derék Boronkay bácsi azt parancsolja. VII. A törökfái kastélyban vidám napok következtek, amikor Gravinczy oda bejáratos lett. Boronkay bácsi, ez az aranyszívű, naiv vén medve napról-napra a legnagyobb figyelemmel hallgatta Gravinczy változatos hazugságait. Gravinczy pedig elemében érezte magát. Hivő lélekre talált, aki készpénznek vette minden szavát. Az öreg úr meghatottan mormogta Gravinczy egy hosszabb előadása után: — Értelek, öcsém és teljesen méltányolom is a helyzetedet. Utóvégre nem mindennapi dolog, ha az embernek kegyelmes úr volt az édesapja, aztán árvaságra jutván, egyedül, szegényen találja magát a világon. Gravinczynek az volt a vesszőparipája, hogy ismeretlen emberekkel szemben folyton az apjára hivatkozott. A megboldogult Gravinczy az ő előadása szerint körülbelül zászlósúr volt, de mindenét a közcélokra áldozta. Horribilis alapítványokat tett minden képzelhető célra, jószívűségében elzüllött családokat állított újra talpra. Birtokokat ajándékozott kedves embereinek és a huszárja, aki huszonöt esztendeig szolgálta, mint többszörös pesti háziúr vonult nyugalomba. Gravinczy mindezt oly könnyed, szeretetreméltó módon tudta elmondani, mintha tulajdonképpen mitsem törődne az egész elveszett gazdagsággal. A hangja csak akkor vált rezgővé, amikor búcsúzását az apai kastélyból mesélte: — Az új földesúr fölajánlotta, hogy vigyem magammal azt, ami a legkedvesebb volt nekem az atyai házban. Más ember talán elvitte volna az ősei arcképeit. De hát mit csináltam volna én száznál több címeres méltóságteljes olajfestménnyel, amikor még annyi helyem sem volt, ahová a magam árva fejét lehajthat 1 5* 169