Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1906-08-26 / 35. szám - Krúdy Gyula: Andráscsik örökösei / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Szerkeszti Herczeg Ferenc Előfizetési ára Félévre 8 korona Előfizetési ára Negyedévre 4 korona XII. évfolyam 1906 augusztus 26 35. szám Andráscsik örökösei Regény Irta KRÚDY GYULA Folytatás A táska zárja sehogy se akart rendbe jönni, pedig Bajsa minden figyelmét odafordította. El is felejtett a Zsuzsánna utolsó szavaira válaszolni. — Bezzeg, — hangzott az ablak mellől, ahol Zsuzsánna háttal állott Bajsának, — azt az asszonyt mindenki szereti! És nem a milliójáért szeretik, mert hisz nincs is neki milliója. A szépségéért, a lelkéért, a nőiességéért szeretik. Igazuk van a regényíróknak, amikor a boldogságot nem a gazdagok palotáiban keresik. A zár végre engedett, Bajsa a hóna alá csapta a táskát. Közömbösen szólalt meg: — Ahogy vesszük. A regényírók mindig csak kétféleképpen ismerik az életet: boldognak, vagy boldogtalannak. Pedig van ám egy középső út is, az arany középút, amikor az ember se a boldogság mámorát, se a boldogtalanság kínjait nem érzi. És a legtöbb ember ezen a középső úton haladva élte életét. Zsuzsánna bosszúsan fordult meg:— Hallja, Bajsa, maga mégis csak különös ember. Nem a regényírókról beszéltünk, hanem Telekdynéről. — Ugyan, lehet is arról a kacér asszonyról annyit beszélni? Ha ismerné, nagyon közönségesnek tartaná. Se műveltsége, se finomsága. Igazi Gaál-leány, aki arra született, hogy egész életében mindig és mindenkire csak mosolyogjon. Zsuzsánna hangosan nevetni kezdett. Olyan jókedvűen, csengően nevetett, hogy madame Taraeu betopogott az üvegfolyosóról. A füléhez emelte a kezét. — Hadd hallom én is, — szólott élénken. A leány pedig Bajsához fordult, még mindig nevetve : — Most már biztosan tudom, hogy fülig szerelmes abba az asszonyba. Bajsa mondani akart valamit. De Zsuzsánna nevetése miatt nem foghatott hozzá. — Nyújtsa a karját, Bajsa, — szólott Zsuzsánna, mert éppen ebben a percben szólalt meg a harang az udvaron. Az ebédlőbe egy tágas csarnokon jutottak be, amely csarnok tele volt a kastély előbbeni gazdái arcképeivel, fegyvereivel, nyeregtakaróival. Az egyik sarokban egy kitömött farkas állott vicsorgó fogaival. Zsuzsánna a farkasra mutatott. — Ez az ön farkasa, Bajsa. Látja, megbecsültem. Nagyszerű szobadísz az ilyen fenevad kitömött állapotban. — Sajnálom, hogy a másikat nem ejtettem el, — felelt az ügyvéd. — Kár lett volna, — mormogta szórakozottan Zsuzsánna, — most veszem észre, hogy ennek az állatnak a bundája csupa porfészek. Nem szobába való az ilyen nagy állat. Megnyomott egy csengettyűgombot. Sarkantyús huszárlegény pattant a szobába. — Jóska, vigye ezt a farkast a folyosóra. Azaz . . . vigye egyenesen a padlásra. Bajsa álmélkodva nézte, hogyan viszik egyszerre az ő fenevadját kifelé a szobából, pedig már szinte büszke kezdett lenni arra, hogy Andráscsik Zsuzsika mennyire megbecsülte az ajándékát. Ej, no, üsse kő, egy farkas az egész. Akad belőle bőven a nyírségi nádasokban. Hanem ezen a napon más meglepetések is vártak reá. Gravinczy Boronkay őrnaggyal már paprikás kenyeret eszegetett a pohárszéknél, és hozzá valami fekete pálinkát ittak. Zsuzsika az ebédlőbe lépve, észrevette, a különös apperitóriumot és nyomban megkívánta. Jókedvűen koccintotta össze poharát a Gravinczyével. Bajsa, aki ugyancsak ivott a pálinkából, csaknem rosszul lett a brutálisan erős szesztől. — Valóságos méreg, — mormogta elvörösödve. Andráscsik Zsuzsánna gúnyosan kiáltott fel: — Még nagyobb méreg az ügyvédek tintája. Boronkay bácsi elnevette magát és erre Gravinczy is megengedett egy csöndes mosolyt. — Tisztelet a kivételeknek, — dörmögte az őrnagy, — nagy kutyák azok a fiskálisok. Zsuzsánnának egész ebéd alatt nagyon jó kedve volt. Szikrázó ötleteivel, mulatságos megjegyzéseivel folyton derültségben tartotta a társaságot. Bajsa azt vélte észrevenni, hogy tulajdonképpen Gravinczy szórakoztatására törekszik legjobban. Zsuzsika, mintha csak feladatául tűzte volna ki, hogy a bánatosan komoly Gravinczyt megnevettesse. Hanem Gravinczy nem az a gyerek volt, akit egykönnyen ki lehetett volna hozni az előre föltett nyugalmából. Éppen csak a legtökéletesebb udvariassági szólamokra szorítkozott Zsuzsánnával szemben, de csupa figyelem és szeretetreméltóság lett, ha Boronkay uram vagy Bajsa szólottak hozzá. Bajsa már az ebéd kezdetén megállapította magában, hogy Zsuzsánnát érdekli Gravinczy. — Nem is csudálom, — gondolta, — a lókötő ravasz politikát eszelt ki. Amit kiéheztetésnek neveznek a haditudományban. Bajsa látszólag helyes nyomon járt. Minél tartózkodóbbnak mutatkozott Gravinczy, annál élénkebb, beszédesebb lett Zsuzsika. Mindenáron foglalkoztatni akarta a hallgatag fiatal embert. Kérdezősködött rokonairól, ismerőseiről. Majd átvitte a beszélgetést a pörökre. Boronkay bácsi megbökte Gravinczyt: — No öcsém, te legjobban tudnál erről beszélni. A te háromszázesztendős pöröddel. Zsuzsika érdeklődve hajlott előre. Szemrehányólag kiáltott fel: — És ön itt, az alperesek s felperesek társasága- 17 193