Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1906-09-09 / 37. szám - Krúdy Gyula: Andráscsik örökösei / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Szerkeszti Herczeg Ferenc Előfizetési ára Félévre 8 korona 1906 szeptember g XII. évfolyam Előfizetési ára Negyedévre 4 korona 37 szám Andráscsik örökösei Regény írta KRÚDY GYULA De az ösztönök azok megmaradtak, bármennyire megvénült Gaál Napoleon. Mert például, amint a leá­nyát bizalmas közelségben letelepedni látta a fiatal­ember mellé, fölébredt benne a sokkapitulációs, ki­szolgált lányos­ apa, mint amikor a vén huszárló a trombitát hallja. Napoleon bácsi is izegni-mozogni kezdett a csendesebben elmondott szavakra, amelyeket a fiatalok váltottak egymással. Tüsszögött, Vastag szemhéjai le-lezárultak álmosan, már ásított, táskás ujjaival se bírta őket nyitva tartani. Azért nagy csen­desen beszökött az ebédlőbe és leheveredett a díványra. — Micsoda kitűnő komédiásnő lett volna ma­gából, Irma. — kezdte Bajsa. — Képes mindennap valami új szerepet eljátszani. Az asszony ránevetett Bajsára: — És tetszem magának az új szerepemben? A Bajsa feje körül még mindig ott zümmögött az a csúnya dongó, amit mogorvaságnak hívnak. El­elhagyta, majd megint visszacsapott hozzá és körül­repülte a fejét, éppen, mint a dongó, amit nem lehet elhessegetni. — Ahogy vesszük. Nekem amúgy is tetszett. Na­gyon furcsa képe volna a világnak, ha az eladó leány­kák mind ilyen öntudatosak, tapasztaltak lennének, mint maga. — Ugyan menjen maga, goromba ember! Hát csak többet ér talán egy öntudatos nő, mint valami ostoba sárga libácska? — A libácskából bizonyosan lúd lesz idővel, de a lúd sohasem lesz többé libácska. Telekdyné nevetés mögé rejtette a bosszúságát. — Igaza van, Bajsa. De maga előtt én nem is komédiázom. Jobban ismerjük mi már egymást. Csak az új szerepemben akartam magam bemutatni, amely szerepet az apám nekem szánt. Az új szerep nem tet­szett önnek, maradok a régi. Hirtelen mozdulattal megrázta a fejét. A koszorú lebomlott fejéről és a vastag hajfonatok mint megannyi kígyók tekerőztek arca, térde körül. Szórakozottan emelte föl az egyik vastag selyemfonatot a tenyerébe: 1— Végig az enyém! Aztán egy aranylándzsával a nyakán laza kontyba tűzte,a haját. Nem messze függött egy tükör, de inkább Bajsa felé fordult arccal ennél a műveletnél és a ve­randa ablakát használta tükörnek. — Tehát férjhez akar menni ? — kérdezte tompa hangon Bajsa. Az asszony naiv kacagással emelte rá szemét:­­— H­a az nagy újság maga előtt, akkor valóban fér­jhez akarok menni! Ha ugyan akad valaki, aki el­vesz ilyen vén asszonyt. Ez a kacér hang bosszantotta Bajsa Gábort. — Annyira meglepő újság ez előttem, hogy eddig tudomásom szerint esze ágában sem volt a másodszori férjhezmenés. Valaminek kellett történni. Az asszony ártatlan mosol­lyal nézett a férfi duz­zogó arcába. Tengerszínű szemének odaadó tekintete, felső testének előrehajlása máskor ellágyította volna Bajsát. Most gyanakodva vizsgálta az asszonyt. Va­lami titkos hang azt súgta neki, hogy vigyázzon ma­gára. — Nem történt semmi, — folytatta csendes hangon Telekdyné. — Beláttam, hogy huszonkét esztendő még nem az az idő, amikor könnyű szívvel lehetne lemon­dani az élet örömeiről, élvezeteiről. Semmiféle fogadal­mat nem tettem első férjem halálakor, lassan elfelejtet­tem szegényt, természetes tehát, hogy most már férj­hez akarok menni. Az édesapám is sürgeti és azzal fe­nyegetőzik, hogy Bujiból becsődíti a Gaál-fiúkat. Ves­senek rám sorsot. — Az öreg úr nem beszél komolyan. — Dehogy is nem. Maga is ismeri az apámat. H­a valamit a fejébe vett, ahhoz makacsul ragaszkodik. Az apám szempontjából az volna a leghelyesebb, amit ten­nék, hogy valamelyik özvegy Gaál­hoz mennék felesé­gül. — Özvegy az özveg­gyel, — mondja az apám. Valami nagybaj­uszú kurta nemeshez, akinek már köszvény is hasogatja néha a lábát. Kacsákat, libákat a ültetnék és Debrecenből venném a kalapjaimat, nem Pak­sból. Hát ilyen férj akadna számomra éppen kettő. Tegnapelőtt itt volt Löködi uram és olyan pillantások­kal mért végig, mint a vásáron a lovat, ökröt szokta. A véleménye az volt felőlem, hogy becses kis kutya va­­gyok. Csak az aggasztotta, hogy tudok-e majd kedvére főzni. Tegnap viszont Gaál Samu volt itt és nyomban a dolog érdemére tért. — Elvennélek, Irma, — szólott hozzám, — ha ugyan tudnál egy ilyen vén embert sze­retni még! —­ Megjegyzem, hogy Samu nem is olyan vén ember, csak elhanyagolt, elvadult férfin, akit gon­dozni, ápolni kellene, hogy jóravaló figura válhasson belőle. Bajsa szórakozottan hallgatta az asszonyt. Valami önkéntelen hasonlatot vont magában Telekdyné­­ és Andráscsik Zsuzsánna között. És ez a hasonlat nem az özvegy asszony javára ütött ki. Észre sem vette, hogy Telekdyné elhallgatott, és a szemét lesütve, ölébe eresz­tette gömbölyű, fehér kezét. A nyakát meghajlította, mintha félt, aggódott volna, hogy talán többet is mon­dott a kelleténél. — Nos, és melyikhez fog menni a kettő közül ? — kérdezte Bajsa. Az asszony fájdalmas mosol­lyal emelte fel arcát. — Melyikhez? — kérdezte és szemrehányó pillan­tást vetett a férfira. — Én csak ahhoz mennék, akit szí­vemből szeretek. Annak hűséges­ lenni, felesége tudnék Folytatás 20 241

Next