Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1906-09-16 / 38. szám - Krúdy Gyula: Andráscsik örökösei / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Szerkeszti Herczeg Ferenc Előfizetési ára Félévre 8 korona XII. évfolyam 1906 szeptember 16 Előfizetési ára Negyedévre 4 korona 38 szám Andráscsik örökösei Regény írta KRÚDY GYUL­A Az öreg Pay báróné majd kibújik a bőréből örö­mében. Tegnap, Törökfáb­ól jövet beszóltam Sólyomra. Payné a boldogságtól magánkívül borult a nyakamba: — Látod, Zatukám, mégis csak nekem volt iga­zam. Nekem kellett idejönni Abaujból, hogy főkötő alá jusson a milliomos Andráscsik Zsuzsa. Az egész vár­megyétekben nincs egy jóravaló férfiú. — Nono, — mondottam, — várjuk meg az eskü­vőt. néni. Elröpülhet addig az aranytollú madár. — Nem röpül az el. Gondoskodik arról az én sze­retett unokaöcsém. Hajdanában a felvidéki nemesség fegyverrel, erőszakkal foglalt magának várakat, birto­kokat. A mai felvidékiek ugyanezt teszik csellel, szép szóval. Ész kell oda, Zathureczky. Szokás szerint néhány gorombasággal búcsúztam el a nénitől. Csakhogy mit ér az? Payné megint be­bizonyította, hogy máglyára való boszorkány, több esze van, mint egy tucat táblabírónak. Ha meggondo­lom, hogy mi is szövetkezhettünk volna azzal az as­­szony-Napoleonnal, aki sorba beveszi a leányszíveket és elfoglalja a hozományokat . . . Bajsa elvörösödött. — Ne bosszants, Zathureczky. — Igazad van, nekünk az a bajunk, hogy nem tudunk megalkudni a gavallériánkkal. Pedig hát, uti figura docet, a nobilisságunkkal Telekdynéhez jutunk csupán. Bajsa elgondolkozva nézett maga elé. Nem igen tudott volna számot adni az érzelmeiről. Harag, el­keseredettség, csalódottság ördögei kínozták a lelkét. Mintha valami tükörből látná magát és hirtelen nem ismert magára. Hlogy miért, azt maga sem tudta. Ha­ragosan mormogta a fop­ai között: — Nem baj az, Zathureczky! Mi nem vagyunk eladók akármennyi pénzért se. Legyen azé az András­csik kisasszony, akit szeret. Ugyebár ez az igazság? Zathureczky bólongatott, de nem igen látszott bi­zonyosnak, hogy megértette Bajsa szavait. Csak bó­lintgatott bohókás, deres fejével és poharát megtöl­tötte vörösborral. — Igyál, Gábor, több is veszett Mohácsnál. Bajsa a szájához emelte a poharát, de a bor nem ment le a torkán. De furcsa is ez a Zathureczky, hogy soha sem vénül meg, meg nem unja más emberek dol­gát, baját. Mintha neki semmi gondja nem volna a vi­lágon ! Vén gyerek ez a Zathureczky. — H­ogyan kerültél Törökfáira? — kérdezte hosszas hallgatás után az ügyvéd. (Talán csak azért, hogy megtörje a csendet.) Zathureczkynek megvillant a szeme. — Borcsánszky öcsém­­ dolgában jártam ott. Kép­zeld, mi lett annak a bolond históriának a vége? Bor­csánszky Jankó, amikor megtudta, — előbb-utóbb meg kellett neki tudni. — hogy nem a milliomos Andráscsik kisasszonynak mutattam be, hanem egy másiknak, ter­mészetesen halálra keresett. Keservesen panaszolta, hogy összejátszom Paynéval és én is az ő megrontá­sára törekszem. Nagyon megtörte a fiút a csalódás. Talán bele is betegszik, ha meg nem szánom és komo­lyan elő nem veszem. — Te bolond, — mondottam neki, — nem történik egyéb, mint csak az, hogy nem veszed feleségül az Andráscsik-leányt. Meggondoltad a dolgot. Punktum. Erre keseredett el csak igazában Jankó. Nagy könyek hullottak a szeméből, vitézi bajusza pedig föl­mondta a szolgálatot. Vége lett a tekintélynek. — Könnyen beszélsz, — nyögött föl Borcsánszky Jankó, — könnyen beszélsz, nagybácsi, mert neked semmi bajod nincs. De az én varhanói uradalmam már csak a telekkönyvben az enyém. Ismerem azokat a felvidéki uradalmakat. Odahaza skvargának hívják őket. Nem ejtett kétségbe a Bor­csánszky Jankó bánata. — Majd találsz másfelé feleséget, Jankó, aki rendbehozza a varhanói uradalom telekkönyvét. — Dehogy is találok. Tönkretettél, nagybácsi, — hangoztatta Jankó és komolyan elkeseredett. No, ezt már nem hagyhattam magamon. Szigo­rúan vallatóra fogtam a fiút és Jankó nagy keservesen bevallotta, hogy ő szereti az Andráscsik-leányt és fe­leségül veszi a millió nélkül is. — Kiátkoz a famíliád! — ijesztgettem. — Nem törődöm vele, — felelte Jankó.­­— Ötven esztendeig a te eseteden fog nevetni egész Felső-Magyarország. Jankó nem bánta azt sem. Szerelmes volt, halá­losan szerelmes, azzal a szerelemmel, amelyet csak ak­kor hiszünk el, hogy a világon van, ha saját szemünk­kel látjuk. Tisztára megbolondult Jankó. Nem kellett annak már semmi, csak Juliska. — Helyes, — feleltem, — a tied lesz Andráscsik Juliska. Megkérem neked. Hanem, tudja isten, milyen bolond vagyok, a lel­kiismeret mégis csak furdalni kezdett a varhanói ura­dalom miatt. Az én bolond tréfámnak köszönheti Jankó, hogy az ősi juss kisiklik a lába alól és vala­mennyi Borcsánszky-ős engem átkoz a másvilágon. Ha Zathureczky nem mutatja be Jankónak az András­csik-leányt, Jankó megházasodhatott volna úgy, aho­gyan a szükség parancsolja és letörölné a teleírott rub­rikákat a telekjegyzőkönyvben. Mondom, nem hagyott békén a lelkiismeret. Meghatott annak a vén gyereknek ez a hóbortos szerelme. Idő, meg ötletek dolgában születésem óta millió-Folytatás 03» 265

Next