Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1906-09-16 / 38. szám - Krúdy Gyula: Andráscsik örökösei / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Szerkeszti Herczeg Ferenc Előfizetési ára Félévre 8 korona XII. évfolyam 1906 szeptember 16 Előfizetési ára Negyedévre 4 korona 38 szám Andráscsik örökösei Regény írta KRÚDY GYULA Az öreg Pay báróné majd kibújik a bőréből örömében. Tegnap, Törökfából jövet beszóltam Sólyomra. Payné a boldogságtól magánkívül borult a nyakamba: — Látod, Zatukám, mégis csak nekem volt igazam. Nekem kellett idejönni Abaujból, hogy főkötő alá jusson a milliomos Andráscsik Zsuzsa. Az egész vármegyétekben nincs egy jóravaló férfiú. — Nono, — mondottam, — várjuk meg az esküvőt. néni. Elröpülhet addig az aranytollú madár. — Nem röpül az el. Gondoskodik arról az én szeretett unokaöcsém. Hajdanában a felvidéki nemesség fegyverrel, erőszakkal foglalt magának várakat, birtokokat. A mai felvidékiek ugyanezt teszik csellel, szép szóval. Ész kell oda, Zathureczky. Szokás szerint néhány gorombasággal búcsúztam el a nénitől. Csakhogy mit ér az? Payné megint bebizonyította, hogy máglyára való boszorkány, több esze van, mint egy tucat táblabírónak. Ha meggondolom, hogy mi is szövetkezhettünk volna azzal az asszony-Napoleonnal, aki sorba beveszi a leányszíveket és elfoglalja a hozományokat . . . Bajsa elvörösödött. — Ne bosszants, Zathureczky. — Igazad van, nekünk az a bajunk, hogy nem tudunk megalkudni a gavallériánkkal. Pedig hát, uti figura docet, a nobilisságunkkal Telekdynéhez jutunk csupán. Bajsa elgondolkozva nézett maga elé. Nem igen tudott volna számot adni az érzelmeiről. Harag, elkeseredettség, csalódottság ördögei kínozták a lelkét. Mintha valami tükörből látná magát és hirtelen nem ismert magára. Hlogy miért, azt maga sem tudta. Haragosan mormogta a fopai között: — Nem baj az, Zathureczky! Mi nem vagyunk eladók akármennyi pénzért se. Legyen azé az Andráscsik kisasszony, akit szeret. Ugyebár ez az igazság? Zathureczky bólongatott, de nem igen látszott bizonyosnak, hogy megértette Bajsa szavait. Csak bólintgatott bohókás, deres fejével és poharát megtöltötte vörösborral. — Igyál, Gábor, több is veszett Mohácsnál. Bajsa a szájához emelte a poharát, de a bor nem ment le a torkán. De furcsa is ez a Zathureczky, hogy soha sem vénül meg, meg nem unja más emberek dolgát, baját. Mintha neki semmi gondja nem volna a világon ! Vén gyerek ez a Zathureczky. — Hogyan kerültél Törökfáira? — kérdezte hosszas hallgatás után az ügyvéd. (Talán csak azért, hogy megtörje a csendet.) Zathureczkynek megvillant a szeme. — Borcsánszky öcsém dolgában jártam ott. Képzeld, mi lett annak a bolond históriának a vége? Borcsánszky Jankó, amikor megtudta, — előbb-utóbb meg kellett neki tudni. — hogy nem a milliomos Andráscsik kisasszonynak mutattam be, hanem egy másiknak, természetesen halálra keresett. Keservesen panaszolta, hogy összejátszom Paynéval és én is az ő megrontására törekszem. Nagyon megtörte a fiút a csalódás. Talán bele is betegszik, ha meg nem szánom és komolyan elő nem veszem. — Te bolond, — mondottam neki, — nem történik egyéb, mint csak az, hogy nem veszed feleségül az Andráscsik-leányt. Meggondoltad a dolgot. Punktum. Erre keseredett el csak igazában Jankó. Nagy könyek hullottak a szeméből, vitézi bajusza pedig fölmondta a szolgálatot. Vége lett a tekintélynek. — Könnyen beszélsz, — nyögött föl Borcsánszky Jankó, — könnyen beszélsz, nagybácsi, mert neked semmi bajod nincs. De az én varhanói uradalmam már csak a telekkönyvben az enyém. Ismerem azokat a felvidéki uradalmakat. Odahaza skvargának hívják őket. Nem ejtett kétségbe a Borcsánszky Jankó bánata. — Majd találsz másfelé feleséget, Jankó, aki rendbehozza a varhanói uradalom telekkönyvét. — Dehogy is találok. Tönkretettél, nagybácsi, — hangoztatta Jankó és komolyan elkeseredett. No, ezt már nem hagyhattam magamon. Szigorúan vallatóra fogtam a fiút és Jankó nagy keservesen bevallotta, hogy ő szereti az Andráscsik-leányt és feleségül veszi a millió nélkül is. — Kiátkoz a famíliád! — ijesztgettem. — Nem törődöm vele, — felelte Jankó.— Ötven esztendeig a te eseteden fog nevetni egész Felső-Magyarország. Jankó nem bánta azt sem. Szerelmes volt, halálosan szerelmes, azzal a szerelemmel, amelyet csak akkor hiszünk el, hogy a világon van, ha saját szemünkkel látjuk. Tisztára megbolondult Jankó. Nem kellett annak már semmi, csak Juliska. — Helyes, — feleltem, — a tied lesz Andráscsik Juliska. Megkérem neked. Hanem, tudja isten, milyen bolond vagyok, a lelkiismeret mégis csak furdalni kezdett a varhanói uradalom miatt. Az én bolond tréfámnak köszönheti Jankó, hogy az ősi juss kisiklik a lába alól és valamennyi Borcsánszky-ős engem átkoz a másvilágon. Ha Zathureczky nem mutatja be Jankónak az Andráscsik-leányt, Jankó megházasodhatott volna úgy, ahogyan a szükség parancsolja és letörölné a teleírott rubrikákat a telekjegyzőkönyvben. Mondom, nem hagyott békén a lelkiismeret. Meghatott annak a vén gyereknek ez a hóbortos szerelme. Idő, meg ötletek dolgában születésem óta millió-Folytatás 03» 265