Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1906-07-15 / 29. szám - Pap Mariska: Fészek / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
•— — hetemben megtalálja őt! Nézzen körül, a lakásomban nincs egyetlen tárgy, amiről ne tudnám, hogy neki is tetszene, egyetlen könyv, amiről ne tudnám, hogy ő is szereti, vagy szeretné. A kertemben érte él minden virág, s a lelkemben minden érzés. És ő nem hagy el engem soha, — nézze a gyermekemet! Ez egészen ő. Az ő teste, lelke, életének egy darabja. És ez is érte, és úgy fog élni, amilyennek ő álmodta valaha a legszebb életet! Ez gyermek lesz a világon a legjobb, legtiszatább és legboldogabb ember! Mert az övé! És mi nem akarjuk őt többé látni, mi neki már nem élünk, — és csak neki élünk! S ha jönne valamikor egy ember, aki azt mondaná: a te bálványod hamis bálvány, a te imádságod kárbaveszett szó, a te szentséged hitvány semmi. — és megmutatná nékem, hogy akit szerettem, nem olyan, amilyennek szerettem. — az az ember rosszabb lenne a gyilkosnál, az az ember megölne engem, mert elvenné tőlem a napot, a levegőt, a hitet és érzést. Mert ő nekem már nemcsak egy ember, hanem egy fogalom, egy világ, maga a szépség, igazság, az élet! És én ma is szeretem őt halálos mélyen, és szeretem mindig, holtig, amíg érezni és gondolkozni tudok! A fájdalomtól izzó, szenvedélytől lüktető utolsó szó elhal nagy, hosszú csöndbe. A szőke asszony fölkel és sokáig járkál szótlanul a kicsiny szobában. Mikor megszólal, a hangja különös, idegen, messziről hangzó, lázasan csengő. — Hallott már róla valamit azóta? Ez szelíden néz rá kénytől fényes szemével. — Tudom, hogy felesége van . . . A szőke asszony égő szemmel, pihegő kebellel áll előtte. — A felesége én vagyok. Négy év óta. ls mindent tudtam. Meg kellett ismernem magát és a gyermeket. Választottam a közeledésre olyan módot, amilyet tudtam. Jobb lett volna, ha nem teszem . . . És búsan, csüggedten, jéghideg reménytelenséggel mondja még: — Nekem nincs gyermekem, és nem is lesz soha ... Maga boldogabb, mint én . .. * A kertajtó bezárul a vendég után . . . Mély, hangtalan álom borul a virágos kis tanyára . . . Pap Mariska külseje, amivel formás csuhát ad szürke, gyűrt és packás kéziratpapírnak a a betűszedő, rajzoló, könyvkötő. Régi dal, hogy rendszerint familiáris elnézés, rokoni buzdítás, a zsúrok gyöngéd keretén belül történt bók, virág, kugler, taps szerez útlevelet az effajta könyveknek. Tulajdonságuk, hogy fölötte szaporák. Végtelen sor az értekezésük, mert amíg lesznek elnéző vidéki lapok, amíg van nyomdafesték és jó ismerősökre alapított gyűjtőív, soha ki nem vesző típus az a bizonyos fiatalúr, akit a húszas esztendők táján, ok nélkül ugyan, de elfog a vágy, „híres emberré lenni". Hetenkint egész paksaméta növekszik így előttünk, a redakciós íróasztalon. Paksaméta, amelynek legalább felét keményfonatú, öblös kosár várja, pedig valamennyit úgy vesszük kézbe, mint ahogy Herczeg, Mikszáth, vagy az egyszerre kész íróvá pattant Pap Dániel kéziratát bontotta fel azidőtájt a szerencsés szerkesztő. Szerencsés, mert a redakciófalak közt feledhetetlen perc az új talentum megismerése. Róluk, az ú. n. litterature de refusesről, a visszautasítottak irodalmáról nem fogunk szólani, amikor egyes időközökben „Könyvek" címmel azt írjuk, hogy a „most jelent meg" kötetek fórumán mi jön nyereségszámba, melyik született talentum zománcos jegyében. Nem írunk a róluk, mert ez egyrészt nekik, másrészt nekünk fájdalmas, az olvasónak pedig unalmas művelet. Többek között itt van Aszlányi Dezső könyve, az ölelkező gondolatok. Mindjárt az előszó ritkaság. Autobiográfiának nevezi magát ez a bonyolult előszó, s ezen a címen kerek állító modorban jelenti ki, hogy bár modern kritika, amely „kiűz a szótárából a mindent, ami az ész, eszmény és érzelem harmóniája", nem fogja észrevenni. — mindazonáltal ez nem baj, mert ő egy későbbi kor trubadúrja, másképpen „visszatérő romantikus". Már most miért nyomtassuk ide Aszlányi Dezső nevét, miért mondjuk, hogy az ölelkező gondolatok ölelkező sablonok, amikor neki ez ilyformán nem öröm, az olvasó előtt meg mindegy: eddig se tudta, aztán se fogja tudni, hogy szomszédságában egy ily „visszatérő romantikus" él. Van aztán könyv, amelynél már a bekezdő lapon levegő torlódik. Érezni, hogy itt élő valamik kerültek együvé. Emberek, akik nem papirosalakok. Emberek, akiknek lelket ad az író térbeállító ereje. Szívek bukkannak föl, dolgok jelentkeznek, amelyek mind az író sajátos meglátásai. Helyzetek formálódnak, történetek esnek meg, amelyek mögött szinte matematikai pontossággal kapcsolódnak egybe pszichológiai rugók. Irodalom ez, sőt amióta művészet az írás, nyilvánvaló, hogy irodalom csakis ez. Idesorozzuk ehhez a fajtához, harminc novelláját Biró Lajosnak, aki ha festő volna, azt mondanák rá, hogy biztos a rajza. írásaiban ugyanez a képesség fejlett ki. Erős a nézése. Alakjai markáns kontúrokkal választódnak el. Népszerűen szólva: nem húzhatók kaptafára. Témáit elhisszük, amivel tán a legtöbbet mondtuk. Mert tulajdonképpen az a kunszt: az elhitetés művészete. Ezen a ponton válik súlyossá a látszólag könnyű téma, nyúlik szét üressé a legérdekesebb „eset", s Bíró Lajos novellát ír, s közben keveset okoskodik: ír, meséli a históriát, s amikor a végire pontot tesz, az olvasó magától kezd okoskodni, hogy lám, milyen az élet. Való, hogy a harminc história közt akad elnagyolt is. Akad, ahol ingó talajon .'.11 a konstrukció. Egyelőre azonban fontosabb az, hogy Biró Lajossal talentum érkezett , Elek Alfréd, Szomolányi Gyula, Szederkényi Anikó, Göndör Ferenc, Hariszty Lajos, amit írtak versben és prózában, nagyrészt kívül maradt az irodalmi perifériákon. Egészen közömbösen mégsem lehet félrehelyezni őket, mert ha négy lapon át közhely virul, az ötödiken konstatálni kell, hogy van bennük valami. Főleg Haraszty Lajosnál érződik a bizonyos poétai szesz. Ma ifjú nagyon, s ennélfogva fejletlen, zöld és borzas. De ki tudja, holnapra mi lehet belőle. Úgy volt mindig, hogy a nagyon ifjak a holnap hősei. (d.-y I SZERKESZTŐ ÜZENETEI G. O., Budapest. A fölvetett kérdés kétségkívül érdekes, bár választ reá egy korlátolt terjedelmű szerkesztői üzenet alig adhat. Igaza van, a történelmi drámának korhűségre kell törekednie, ön úgy véli azonban, hogy ez ellentétben volna a modern felfogással. Nem tudjuk, hogy mit ért „modern felfogás és feldolgozás" alatt, de a magunk részéről ezt az ellentétet nem látjuk. Ellenkezőleg. Éppen a régi sab-lonú történelmi drámának volt meg az a hibája, hogy egy elcsépelt, mindennapi szerelmi, féltékenységi vagy egyéb históriát jelmezekkel és történelmi közhelyekkel ruházott fel. A modern felfogás pedig azt kívánja a történelmi dráma írójától, hogy elmélyedjen annak a kornak történeti fejlődésében, amely kort költőileg feldolgozza. A történelmi fejlődésben azonban ma más tényezőket tartanak fontosaknak, mint azelőtt. Nem hiszünk a véletlenben, nem becsüljük túl az egyes személyek fontosságát, hanem azt valljuk, hogy minden kornak történelmi eseményei bizonyos gazdasági és más tényezők által meghatározott, törvényszerűség szerint történnek. A „modern felfogású" írónak ezeket figyelembe kell vennie, mert csak így éri el a korhűséget. Hogy egy példát mondjunk, ha valaki a reformációról akarna drámát írni, nem az volna a fontos, hogy a wormsi országgyűlés minden külső ceremóniáját minél pontosabban leírja, hogy Luthert, Melanchtont, Wattent és minél több történelmi nevet szerepeltessen, hanem hogy megértesse velünk, miért csatlakozott az a lüneburgi vagy eisenachi polgár vad lelkesedéssel ez új tanhoz, miért küzdött és miért szenvedett érette. A drámának jól értelmezett modernségét ez adhatná meg. Krisztina felsülése- Levelében élesen elítéli a dilettáns írókat és ebben a kérdésben nézeteink teljesen találkoznak. A beküldött novella ellenben igen gyönge. Néhány jónevű írónk úgy látszik divatba hozta azt a műfajt, amely gyermekekkel, süldőleányokkal beszélteti el saját élményeiket. Művészi kezekben ezek a témák igen mulatságosak és nem egyszer mély igazságok adódnak be a könnyű formában. A dilettáns, akit ön annyira megvet, azonban úgy találja, hogy ez a látszólagos pongyolaság roppant könnyű dolog és derire-borura produkáltatja a maga Krisztináit, Ernáit és többi apró emberkéit. Az ön által ostorozott dilettantizmus azonban itt árulja el magát leghamarább. Gyermekek megrajzolása rendesen jóval nehezebb, mint felnőttekké, mert bizonyos gyermek- és bakfis-közhelyek nem adnak semmi erőt a jellemzésnek. A magunk részéről világért sem zárkózunk el ezen műfaj előtt — ezt utolsó és mai számunkból is láthatja — csak a dilettantizmusnak, amelyet ön is elítél, nem adunk helyet. Levél egy elutazott testvéremhez. A megelőző szerkesztői üzenet egész terjedelmében önre is vonatkozik. Höckes. I. A koronáért Singer és Wolfnernél megkaphatja. 2. Igen. 3. Valamennyit. 4. Igen. 5. Igen. 6. Könyvek Habeant sua fata libelli. Könyveknek is megvan az ő sorsuk. Vannak például első pillanatra megvesztegetők, tarkák, szépek és finomak. Papír, kötés, betű, nyomás, mind olyan rajtuk, hogy öröm nézni. És mégis, már az első, jobb esetben a tizedik oldalszámnál összecsukjuk őket, azzal az érzéssel, ami a balgán kezdett, mindjárt kiábrándult szerelem után támad az emberfiában. A könyvespolc valamely zugába küldjük, hogy fedje szegényeket feledés pora, vagy sine ira et studio széthasítván lapjaikat, konstatáljuk, hogy kár értük. Kár tudniillik a velin papírért, kár a nyomásért, mindazért, amiből előáll a könyv gáláns