Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1906-07-15 / 29. szám - Pap Mariska: Fészek / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

•— — hetemben megtalálja őt! Nézzen körül, a lakásomban nincs egyetlen tárgy, amiről ne tudnám, hogy neki is tetszene, egyetlen könyv, amiről ne tudnám, hogy ő is sze­reti, vagy szeretné. A kertemben érte él minden virág, s a lelkemben minden ér­zés. És ő nem hagy el engem soha, — nézze a gyermekemet! Ez egészen ő. Az ő teste, lelke, életének egy darabja. És ez is érte, és úgy fog élni, amilyennek ő ál­modta valaha a legszebb életet! Ez gyermek lesz a világon a legjobb, legtisz­a­tább és legboldogabb ember! Mert az övé! És mi nem akarjuk őt többé látni, mi neki már nem élünk, — és csak neki élünk! S ha jönne valamikor egy ember, aki azt mondaná: a te bálványod hamis bálvány, a te imádságod kárbaveszett szó, a te szentséged hitvány semmi. — és meg­mutatná nékem, hogy akit szerettem, nem olyan, amilyennek szerettem. — az az ember rosszabb lenne a gyilkosnál, az az ember megölne engem, mert elvenné tőlem a napot, a levegőt, a hitet és érzést. Mert ő nekem már nemcsak egy ember, hanem egy fogalom, egy világ,­­ maga a szépség, igazság, az élet! És én ma is sze­retem őt halálos mélyen, és szeretem min­dig, holtig, amíg érezni és gondolkozni tudok! A fájdalomtól izzó, szenvedélytől lük­tető utolsó szó elhal nagy, hosszú csöndbe. A szőke asszony fölkel és sokáig járkál szótlanul a kicsiny szobában. Mikor meg­szólal, a hangja különös, idegen, messzi­ről hangzó, lázasan csengő. — Hallott már róla valamit azóta? Ez szelíden néz rá kénytől fényes sze­mével. — Tudom, hogy felesége van . . . A szőke asszony égő szemmel, pihegő kebellel áll előtte. — A felesége én vagyok. Négy év óta. l­s mindent tudtam. Meg kellett ismernem magát és a gyermeket. Választottam a kö­zeledésre olyan módot, amilyet tudtam. Jobb lett volna, ha nem teszem . . . És búsan, csüggedten, jéghideg remény­telenséggel mondja még: — Nekem nincs gyermekem, é­s nem is lesz soha ... Maga boldogabb, mint én . .. * A kertajtó bezárul a vendég után . . . Mély, hangtalan álom borul a virágos kis tanyára . . . Pap Mariska külseje, amivel formás csuhát ad szürke, gyűrt és packás kéziratpapírnak a a betűszedő, rajzoló, könyvkötő. Régi dal, hogy rendszerint familiáris elnézés, rokoni buzdítás, a zsúrok gyön­géd keretén belül történt bók, virág, kug­ler, taps szerez útlevelet az effajta köny­veknek. Tulajdonságuk, hogy fölötte sza­po­rák. Végtelen sor az értekezésük, mert amíg lesznek elnéző vidéki lapok, amíg van nyomdafesték és jó ismerősökre ala­pított gyűjtő­ív, soha ki nem vesző típus az a bizonyos fiatalúr, akit a húszas esz­tendők táján, ok nélkül ugyan, de elfog a vágy, „híres emberré lenni". Hetenkint egész paksaméta növekszik így előttünk, a redakciós íróasztalon. Paksaméta, amely­nek legalább felét keményfonatú, öblös kosár várja, pedig valamennyit úgy ves­­szü­k kézbe, mint ahogy Herczeg, Mik­száth, vagy az egyszerre kész íróvá pat­tant Pap Dániel kéziratát bontotta fel az­időtájt a szerencsés szerkesztő. Szeren­csés, mert a redakciófalak közt feledhe­tetlen perc az új talentum megismerése. Róluk, az ú. n. litterature de refuses­ről, a visszautasítottak irodalmáról nem fogunk szólani, amikor egyes időközök­ben „Könyvek" címmel azt írjuk, hogy a „most jelent meg" kötetek fórumán mi jön nyereségszámba, melyik született talentum zománcos jegyében. Nem írunk a róluk, mert ez egyrészt nekik, másrészt nekünk fájdalmas, az olvasónak pedig unalmas művelet. Többek között itt van Aszlányi Dezső könyve, az ölelkező gon­dolatok. Mindjárt az előszó ritkaság. Autobiográfiának nevezi magát ez a bo­nyolult előszó, s ezen a címen kerek állító modorban jelenti ki, hogy bár modern kritika, amely „kiűz a szótárából a mindent, ami az ész, eszmény és érzelem harmóniája", nem fogja észrevenni. — mindazonáltal ez nem baj, mert ő egy későbbi kor trubadúrja, másképpen „vis­­szatérő romantikus". Már most miért nyomtassuk ide Aszlányi Dezső nevét, miért mondjuk, hogy az ölelkező gondo­latok ölelkező sablonok, amikor neki ez ilyformán nem öröm, az olvasó előtt meg mindegy: eddig se tudta, aztán se fogja tudni, hogy szomszédságában egy ily „visszatérő romantikus" él. Van aztán könyv, amelynél már a be­kezdő lapon levegő torlódik. Érezni, hogy itt élő valamik kerültek együvé. Embe­rek, akik nem papirosalakok. Emberek, akiknek lelket ad az író térbeállító ereje. Szívek bukkannak föl, dolgok jelentkez­nek, amelyek mind az író sajátos meg­látásai. Helyzetek formálódnak, történe­tek esnek meg, amelyek mögött szinte matematikai pontossággal kapcsolódnak egybe pszichológiai rugók. Irodalom ez, sőt amióta művészet az írás, nyilvánvaló, hogy irodalom csakis ez. Idesorozzuk ehhez a fajtához, harminc novelláját Biró Lajosnak, aki ha festő volna, azt mondanák rá, hogy biztos a rajza. írásaiban ugyanez a képesség fej­lett ki. Erős a nézése. Alakjai markáns kontúrokkal választódnak el. Népszerűen szólva: nem húzhatók kaptafára. Témáit elhisszük, amivel tán a legtöbbet mond­tuk. Mert tulajdonképpen az a kunszt: az elhitetés művészete. Ezen a ponton válik súlyossá a látszólag könnyű téma, nyúlik szét üressé a legérdekesebb „eset", s Bíró Lajos novellát ír, s közben keveset okoskodik: ír, meséli a históriát, s ami­kor a végire pontot tesz, az olvasó magá­tól kezd okoskodni, hogy lám, milyen az élet. Való, hogy a harminc história közt aka­d elnagyolt is. Akad, ahol ingó tala­jon .'.11 a konstrukció. Egyelőre azonban fontosabb az, hogy Biró Lajossal talen­tum érkezett­ , Elek Alfréd, Szomolányi Gyula, Sze­derkényi Anikó, Göndör Ferenc, Hariszty Lajos, amit írtak versben és prózában, nagyrészt kívül maradt az irodalmi peri­fériákon. Egészen közömbösen még­sem le­het félrehelyezni őket, mert ha négy lapon át közhely virul, az ötödiken konstatálni kell, hogy­ van bennük valami. Főleg Haraszty Lajosnál érződik a bizonyos poétai szesz. Ma ifjú nagyon, s ennélfogva fejletlen, zöld és borzas. De ki tudja, hol­napra mi lehet belőle. Úgy volt mindig, hogy a nagyon ifjak a holnap hősei. (d.-y­ ­ I SZERKESZTŐ ÜZENETEI G. O., Budapest. A fölvetett kérdés két­ségkívül érdekes, bár választ reá egy kor­látolt terjedelmű szerkesztői üzenet alig adhat. Igaza van, a történelmi drámának korhűségre kell törekednie, ön úgy véli azonban, hogy ez ellentétben volna a mo­dern felfogással. Nem tudjuk, hogy mit ért „modern felfogás és feldolgozás" alatt, de a magunk részéről ezt az ellentétet nem látjuk. Ellenkezőleg. Éppen a régi sab-lonú történelmi drámának volt meg az a hibája, hogy egy elcsépelt, mindennapi szerelmi, féltékenységi vagy egyéb histó­riát jelmezekkel és történelmi közhelyek­kel ruházott fel. A modern felfogás pedig azt kívánja a történelmi dráma írójától, hogy elmélyedjen annak a kornak történeti fejlődésében, amely kort költőileg feldol­gozza. A történelmi fejlődésben azonban ma más tényezőket tartanak fontosaknak, mint azelőtt. Nem hiszünk a véletlenben, nem becsüljük túl az egyes személyek fontosságát, hanem azt valljuk, hogy min­den kornak történelmi eseményei bizonyos gazdasági és más tényezők által meghatá­rozott, törvényszerűség szerint történnek. A „modern felfogású" írónak ezeket figye­lembe kell vennie, mert csak így éri el a korhűséget. Hogy egy példát mondjunk, ha valaki a reformációról akarna drámát írni, nem az volna a fontos, hogy a wormsi országgyűlés minden külső cere­móniáját minél pontosabban leírja, hogy Luthert, Melanchtont, Wattent és minél több történelmi nevet szerepeltessen, ha­nem hogy megértesse velünk, miért csat­lakozott az a lüneburgi vagy eisenachi polgár vad lelkesedéssel ez új tanhoz, miért küzdött és miért szenvedett érette. A drámának jól értelmezett modernségét ez adhatná meg. Krisztina felsülése- Levelében élesen elítéli a dilettáns írókat és ebben a kérdés­ben nézeteink teljesen találkoznak. A be­küldött novella ellenben igen gyönge. Né­hány jónevű írónk úgy látszik divatba hozta azt a műfajt, amely gyermekekkel, süldőleányokkal beszélteti el saját élmé­nyeiket. Művészi kezekben ezek a témák igen mulatságosak és nem egyszer mély igazságok adódnak be a könnyű formá­ban. A dilettáns, akit ön annyira megvet, azonban úgy találja, hogy ez a látszólagos pongyolaság roppant könnyű dolog és der­ire-borura produkáltatja a maga Krisztináit, Ernáit és többi apró ember­kéit. Az ön által ostorozott dilettantizmus azonban itt árulja el magát leghamarább. Gyermekek megrajzolása rendesen jóval nehezebb, mint felnőttekké, mert bizonyos gyermek- és bakfis-közhelyek nem adnak semmi erőt a jellemzésnek. A magunk részéről világért sem zárkózunk el ezen műfaj előtt — ezt utolsó és mai számunk­ból is láthatja — csak a dilettantizmus­nak, amelyet ön is elítél, nem adunk he­lyet. Levél egy elutazott testvéremhez. A megelőző szerkesztői üzenet egész terje­delmében önre is vonatkozik. Höckes. I. A koronáért Singer és Wolf­nernél megkaphatja. 2. Igen. 3. Valamen­­nyit. 4. Igen. 5. Igen. 6. Könyvek Habeant sua fata libelli. Könyveknek is megvan az ő sorsuk. Vannak például első pillanatra meg­vesztegetők, tarkák, szépek és finomak. Papír, kötés, betű, nyomás, mind olyan rajtuk, hogy öröm nézni. És mégis, már az első, jobb esetben a tizedik oldalszám­nál összecsukjuk őket, azzal az érzéssel, ami a balgán kezdett, mindjárt kiábrán­dult szerelem után támad az emberfiában. A könyvespolc valamely zugába küldjük, hogy fedje szegényeket feledés pora, vagy sine ira et studio széthasítván lapjaikat, konstatáljuk, hogy kár értük. Kár tudni­illik a velin papírért, kár a nyomásért, mindazért, amiből előáll a könyv gáláns

Next