Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1906-08-05 / 32. szám - Garvay Andor: Absinth / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

kis égitest már a levegőben, tehát még az­előtt, mintsem Földünkre érkezhetett volna, elég­ a másik, hogy mint meteorit hull alá a Földre. Az első eset akkor kö­vetkezik be, amikor a kis jövevény olyan kicsiny, de viszont sebessége, amel­lyel a levegőben halad, olyan nagy, hogy a leve­gővel való súrlódás következtében izzásba lő és már útjában gázzá lesz, vagy amint közönségesen mondani szokták: elég. El­lenben, ha az illető test nagyobb és sebes­sége sem olyan nagy, hogy az alatt a pár pillanat alatt, amíg útját befutja, eléghes­sen, mint m­ocorvas vagy meteo,kő f u­l alá a földre. Megtörténik azonban, hogy ezek a hulló­csillagok elkerülik Földünket. Ez rendsze­rint akkor következik be, ha esésük nem merőleges a Földre, hanem érintő irány­ban metszik a légkört. Ez esetben a kis égi bolygó nem­ kerül hozzánk, hanem csak át­repül légkörünkön, amelyben esetleg elég, ha tudniillik a test maga kicsiny és sebes­sége nagy, de a Föld vonzása dacára átsurran rajta, ha tömege nagyobb. A Föld légkörében ugyan izzásba lő, de aztán me­gint lehűl és tovább folytatja útját az űr­ben, amíg végre valamelyik más égitestbe ütközik, amelyre aztán szintén mint me­teorit hull le, ha esetleg már légkörében gázzá nem izzadt. A látható meteoritok legtöbbje ilyen: megizzad levegőnkben, keresztülvágtat rajta, s mire a láthatáron eltűnik szemeink elől, már túl is van a Föld vonzási körén. A meteoritok e cso­portjába tartozó hullócsillagokat általában sporadikus hullócsillagoknak nevezzük. Minden egyes ilyen meteorit egy-egy kü­lön kis égitest, akár önálló, akár egy má­siknak törmeléke és csak egyenként, szór­ványosan találkozunk velük. Nem így a hullócsillagok másik cso­portját képező meteoritok. Ugyanis van­nak bizonyos időszakok, amikor egyszerre miriádnyi apró kis csillag hull le az égről, egész eső a tüzes üszkökből. Ezek az úgy­nevezett hullócsillagrajok. Ilyenek az augusztusi csillaghullások is. Érdekes természeti tünemény játszik itt közre. E rajok belevonatván Naprend­szerünkbe, a Nap körül gyűrű alakjában keringenek s amikor aztán a Föld évi for­gása közben egy ilyen gyűrűn keresztül halad, megerednek a sűrű csillaghullások és tartanak mindaddig, amig birodalmuk­ból tovább nem vándoroltunk. Ezekben a napokban a Föld és ezek között a meteorit Kestecskék között olyan a viszony, mint amikor egy kilőtt ágyúgolyó sebesen ke­resztültör egy kisebb-nagyobb sűrűségű méh- vagy szúnyograjon. Ilyen csillag­rajokat szel át Földünk a legközelebbi na­pokban is és ilyen csillaghullások lesznek a novemberi és decemberiek is. Még csak nem is olyan régen egészen másképpen fogták föl a csillaghullásokat. Volt idő, amikor még maguk a „tudósok" is tagadták, hogy az égből kövek eshetnek le s nem kisebb ember, mint Lavoisier a tizennyolcadik század végén azt a kijelentést tette a párisi akadémia előtt, hogy bár az aezolitok hullását, szétpukka­nását ezren és ezren látták és hallották, a leesett köveket azon melegen fölvették, amint lecsapódtak és megvizsgálták, — a dolog hihetetlen és igazságnak el nem fo­gadható. Ugyanígy tett a tizenhetedik szá­zad legfüggetlenebb és egyik legnagyobb szelleme. Gassendi is, aki, bár maga szem­tanúja volt annak az esetnek, amikor 1627-ben egy harminc kilogram súlyú aezolith esett le Provenceban, világos, fé­nyes nappal, de sőt saját kezeivel megtapo­gatta, megvizsgálta a követ, kijelentette, hogy azt csak valamely ismeretlen földi kitörés vethette ki gyomrából. A kornak előítélete alatt álltak ők is, mint akárcsak Galilei korának peripatétikus tudósai, akik viszont azt állították teljes határozottsággal, hogy a Napnak nem le­hetnek foltjai. K­empclen Béla —­<*t> — Schumann. Elmúlt vasárnap, július hu­szonkilencedikén, megint in memóriám ün­nepet ültek a művelt népek, főleg a ger­mán nációk. Rembrandt után most Schu­mann arcképét, Biedermayer korból való öreg metszeteket ültettek körül nyári vi­rággal. Apró német városokban, reggel, zenés mise idején, és gót templomok kóru­sáról Schumann lelke dalolt. Kottáit külö­nös áhítattal szorongatta ezen a napon va­lamennyi Musikverein, s róla beszélt ve­gyest szépet, okosat és kevésbbé azt az apró kis német városok mindentudó pol­gármestere, a nagy gócpontok rendjeles szónoka, s a lapok, tengeren innen és túlon, a német revüek és a népnek készülő boulevard-újságok egyaránt lenyomtatták ezt a hozzá szürke, jelentőség nélküli sort: Schumann, der unsterbliche. Vala­hányszor ily dátumos napra adódik alka­lom, mint ez a julius huszonkilencedike volt, mindez így történik. Elfogódunk a visszaemlékezésben, arra gondolván, hogy akinek most bőven kijut dísz és kegyes hódolat, amidőn itt járt, élt és dolgozott, csak a kevesek megértése kísérte nyomát. Ötven esztendeje immár, hogy Schumann keze nem érint zongorabillentyűt. Föl kell jegyezni ebből az alkalomból, hogy az ő úgynevezett karrierjét az az öt decemiuma csinálta meg. Az elméletírók azt mondják, hogy közbülső állomást foglal Schubert és Hugo Wolf között. Hogy előfutárja e bizarr dalharmóniák szerzőjének. Lehet, hogy ez igaz. Lehet, hogy illik rá e meghatározás. Egy azonban nyilvánvaló: az, hogy a zongorából kicsalható szépségek mind ott élnek az ő kottasoraiban. Hogy amikor ma ez a hangszer mindinkább ro­busztus valami, s szinte kiszáradt a meló­diák szűz talaja, Schumann kompozíciói sohasem hatottak ily elevenül. Intim zene­karnak éreztetik a zongorát. Muzsikust hoznak elénk, akiben lírikuma élt a Heine és Musset-eknek. rz SZERKESZTŐ ÜZENETEI Titánia. Minden gondolkozó, érző em­bernek megvan a maga témája, amely fog­lalkoztatja és amelyet, ha írni kezd, először dolgoz föl. Néha jól sikerülnek ezek a kí­sérletek, de megtörténik az is, hogy az írni próbáló annyira el van telve azzal, ami őt érdekli, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít neki. Az ön kis munkájának is az a baja, hogy túl szubjektív, de ez a szub­jektivitás a közönség szempontjából érdek­telen. A földolgozásban is hiányzik a mű­vészet. Lássa ugyanazt a témát egy német író. Karl Emil Pranzos a „Pajar" című regényben gyönyörűen tudta megírni. Ol­vassa el, és az élvezet enyhíteni fogja a fö­lött való csalódását, hogy rajzát nem ad­tuk ki. Fekete. Attól tartunk, hogy bármilyen ü­rüig­gyel állít is be, nem fog eredményt elérni. Újonnan megválasztott képviselők­nek annyi ismeretlen rokona és iskolatársa jelentkezik, hogy rendszerint igen skeptiku­sok. De ha mindenáron meg akarja pró­bálni, legokosabb, ha minden kerülgetés nélkül azzal állít be, hogy „hihetőleg ro­konok vagyunk, örüljünk egymásnak". Majd akkor meglátja, hogy tényleg meg­örül-e? W. Kornélia, Vágújh­ely. Első kérdé­sére nem válaszolhatunk, mert nincs hozzá elegendő terünk. Még ha bármily szűkre szabnók a fölsorolást, nyolcvan-száz nevet és címet mégis össze kellene írnunk. A szerkesztői üzenetek feladata pedig nem az, hogy ilyen általános és elemi fölsoroláso­kat végezzenek, hanem hogy egyes kérdé­sekre válaszoljanak. Örömmel adjuk meg minden ilyen kérdésre a választ, de nem foglalhatunk le a rovatból egy egész ha­sábot a többiek hátrányára. Második kér­dését pedig nem értjük. Talán még egyszer formulázná és megírná, hogy milyen szem­pontból kéri a „legolcsóbb magyar vagy német könyvkiadó-vállalat" címét. D. J. Akkord: A gondolata nem volna rossz, de kidolgozása teljesen dilettáns. Terjedelme túlságosan szűk, inkább adoma, mint elbeszélés. De van potentje és ezért bízunk abban, hogy még jobbat is fog írni. R. I. Szomorít szerelem. Küzelhetetlen. A beauforti eset. Adomának túl hosszú, elbeszélésnek túl rövid, csattanója pedig meglehetősen gyönge. Közölhetetlen. T- P. Emlékezés. Meglehetősen homá­lyos história, bár nincsen éppen rosszul megírva. Úgy sejtjük, azt akarta vele ki­fejezni, hogy indolenciából nem tesszük meg gyakran kötelességünket embertár­saink iránt, vagy ehhez hasonlót. De az el­mondott mese nem igazolja ezt a tézist. Nem látjuk a módot, amel­lyel az elbe­szélő szerencsétlen barátján volna. A puszta jóakarat még segíthetett nem ele­gendő. Ott azonkívül örökölt bajt vett föl, nem tudjuk, hogy miért? Dolgozza ki ta­lán még egyszer a témát, bár az a tapaszta­lásunk, hogy a második feldolgozás rend­szerint rosszabbul sikerül, mint az első. R. M. 1. Szeged, királyi tanfelügyelőség. 2. I­ Ij-Tátrafüred. 3. Iglófü­red. 4. Felső-Ruzslack (Szepes megye). 5. Dohány-utca 3. sz. 6. Retek-utca 48. sz. 7. Fenyőháza. 8. Logody-utca 29. sz. Vitás kérdés. 1. Mindkét esetben Fe­renc József-kabátban. 2. Teljesen a festő­től függ, de neveket elvből nem ajánlunk. Kaszinó. Az említett verset, sajnála­tunkra, nem ismerjük. S. 32- Versek oly nagy számban érkez­nek szerkesztőségünkbe, hogy nem adha­tunk azonnal választ. Méltóztassék egy ke­vés türelemmel lenni, 139

Next