Uj Idők, 1907 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1907-01-01 / 1. szám - Lovik Károly: Az aranyperec / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Az Arany Perec s. A kocsi ajtaja becsapódott, a fogat dübörögve hajtott ki a Vigadó lépcsőházából. Egy perc múlva a szép Melaniet már az Andrássy úton vitték a híres fekete lovak, mialatt két buzgó tisztelője, akik a hölgyet kocsijáig kísérték volt le, lassan indultak neki a Dunának. Téli éjszaka volt, de enyhe, akárcsak áprilisban; a habokon, gyér csoportban sárgára olvadt jégtáblák úszkáltak, a parton sétáló rendőrök nyakában már nem lógott prémes gallér. A budai oldalakon hosszú ködfelhő feküdt, amelyet a gázlángok fénye rózsaszínűre festett. A zöldlámpás hajókon, halászbárkákon ébredeztek az emberek, messziről gyári gőzkürtök búgása hallatszott. — És most hova? — kérdezte az egyik fiatalember, aki szükségtelennek találta, hogy bundáját összegombolja frakkja fölött. A friss levegő átjárta és kéjesen borzongatta meg testét a báli terem nehéz légköre után. — Az én időmben ilyenkor knnkebeint volt szokás inni, — vélte a másik éjjeli lovag, egy deresedő hajú, de még mindig karcsú és fiatalos megjelenésű úr. — Nem volna okosabb egyet kocsizni? — vetette ellent a bundás ifjú. — Valami tavaszi hangulat van a levegőben. Éppen itt jön egy kocsi . . . Hé! Megálljon! Rozoga, négyüléses frakker közeledett feléjük, egy ama rejtélyes alakú, szeplős lova alkotmányok közül, amelyeket csak vasúti indóházaknál és éjjeli mulatóhelyek kapui előtt lehet látni. A két jóbarát beült. — Vigyen át Budára, — szólt a fiatalabb gavallér, aki, mint látszik, a természet barátja volt. — Ki a Zugliget felé! — Nagyon helyes, — vélte az öregebb, aki egy kissé sokat ivott. — Ha talál egy korcsmát, ott álljon meg, hátha kapnánk egy tál korhelylevest. A fiakkeros, aki szokva volt az éj rejtelmeihez, szó nélkül a lovak közé csapott s vígan vágott neki a budai oldalnak. — Szép ez a Melanie, — vélte a prémes kabátu egy kis szünet után. — Szép, de hideg, — jegyezte meg barátja. — Sohase fog újra férjhez menni. Kár minden fáradságért. — Gondolod ? — Megesküdnék rá, — felelt a deresedő hajú, aki ügyvéd volt és a Barabás névre hallgatott. Nem szóltak többet, élvezték a friss levegőt, amely erős áramlattal tódult be a nyitott ablakon. A kocsi gyorsan rohant végig a hepehupás budai kövezeten, miközben a fiakkeres, hogy művészetét bemutassa, éles ívekben vette a fordulókat. Ez a kísérlet többnyire sikerült, egyszer azonban balul ütöt ki s a rozoga alkotmány úgy vágódott neki egy útszéli lámpának, hogy az egyik ló elbukott s a kocsis kis híjjá, hogy mellé nem pottyant. — Maga részeg, — szólt ki Barabás nyugodtan. — Nem szégyeli magát ? A frakkeros megemelte cilinderét. — Nem vagyok részeg, nagyságos uram, csak hirtelen álltam meg. Azt tetszett parancsolni, korcsmához hajtsak, — ehol ni az Arany Perec, hogy Tényleg, egy kis budai csapszék előtt voltak; a földszintes épület eresze alatt nagy faperecet lóbált a szellő. Az egyik ablakban lámpavilág látszott. — Csakugyan kiszálljunk?— kérdezte a prémes kabát, gyanakodva. Az idősebb éjjeli vándor nem válaszolt, hanem komor léptekkel haladt a ház felé. Pár lépcsőn kellett fölmenni, aztán az ember sörszagú ivószobába ért, amelynek söntése mögött egy taplósipkás alak foglalatoskodott. Vendég csak egy volt, egy óbudai fuvaros, aki térde közé fogta az ostorát és sillerbort ivott. Mikor a csapláros megpillantotta a jövevényeket, ijedten kapta le fövegét és kötényével letörölte a székeket. — Kapni-e korhelylevest? — kérdezte Barabás. A gazda szaporán bólogatott fejével. — Hogyne lehetne kapni, nagyságos uraim, hogyne. De mennyire kapni! Valódi erdélyi korhelylevest főzünk. Csak egy csöpp türelmet kérek, azonnal beszólok a feleségemnek. Azzal már szaladt is a szomszéd szobába, torkaszakadtából kiáltozva: — Káti, Káti, kelj föl! Nagyságos urak érkeztek és früstöket parancsolnak. A két barát nyugodtan leült egy kecskelábú asztalhoz és várt. A rendes kis budai korcsmában voltak, gyalulatlan padozatú szobában, amelynek falait a szokásos képek díszítették: a Vadász halála és egy másik vadász kép, ahol a vígan ebédelő lágereket a közéjük futó szarvas borítja föl. A söntés mellett sárga szekrény állott, az ajtaja tele pingálva krétajelekkel, a sarokban zenélő óra helyezkedett el. A csapláros visszajött és taplósipkájával a kezében szaporán hajlongott. — Bálból méltóztat jönni ? — kérdezte félénken. — Nem, — mondotta Barabás komoran, — akasztásra megyünk. Ma reggel végzik ki a vecsési feleséggyilkost. A vendéglős szolgálatkészen nevetett. — Tréfálni méltóztat, nagyságos uram. Hehehe. Akasztásra nem megy az ember frakkban. — Akkor hát visszavonom szavamat, — felelte Barabás. — Önnek igaza van, bálból jövünk egyenesen ide, mert hallottuk, hogy magánál kapni a legjobb korhelylevest. — Micsoda kitüntetés! micsoda kitüntetés! — hajbókolt a derék Knecht, mert így hívták a csapszék tulajdonosát. — Nem is tudtam, hogy a korhelylevesünk ilyen ismeretes odaát. Ha meg tetszik engedni, a leányom fogja fölszolgálni. — Hogyne engednők meg, — mosolygott az ifjabb vendég. — Hogy hívják a leányát? — Borbála, parancsolatjára. — Igazi budai név. — jegyezte meg Barabás. — Borbála, Rozália, Ottilia, ilyen nevek csak a jobbparti matrikulákban fordulnak elő. Reméljük, hogy szép leány, hm? A vendéglős szerényen dörzsölgette a kezét. — Azt mondják, nagyságos uram, azt mondják. Én, mint apja, nem mondhatok véleményt, • de az emberek mind szerencsét kívánnak hozzá, még a főtisztelendő úr is, aki pedig nem nő barát, sőt azt tartja, hogy az asszonyok minden földi baj okai. — Nos és miért nem megy férjhez? — tudakolta az ügyvéd. — Férjhez megy, kérem, hogyne menne, hiszen vőlegénye is van, egy derék asztalosmester, a neve Kilián . . . tetszik ösmerni? — Nincs szerencsém. — Nagyon jó fiú, nem iszik, nem kártyázik, folyton dolgozik. Ezt a szekrényt is ő csinálta, — tette hozzá, a söntés melletti ormótlan alkotmányra mutatva. — Valóságos remekmunka, — vélte Barabás, oda se nézve. — Hát a Ifiánya szereti-e azt a derék ifjút, hm? A csapláros egy kissé húzódozott. 11