Uj Idők, 1908 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1908-04-26 / 18. szám - Krúdy Gyula: Gyurkovay hazaballag / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Gyurkovay hazaballag Elbeszélés írta KRÚDY GYULA I. Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső csapkodja, — odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek és húznak hazafelé minden­honnan az atyafiságba, „farsangba adott" leányzók. Mert ugyan hol van megírva, hogy minden leányt ott­hon kell férjhez adni? Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a gavallérok nemcsak telek­jegyzőkönyvet ismerik teljes alapossággal, de még a pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák szá­mát is, amelyekre számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy szerencse kell hozzá, hogy a becsületes ember odahazulról „elsüthesse" a leányát, vagy alább is a telekjegyzőkönyvnek kell rendbe lennie. leg-És miután sem szerencséje, sem rendes telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes embereknek. — hogyan is lehetne a mostani ,,rendszer" mellett! — számba vétetnek az atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az anyjukkal. Olcsóbb is az ilyesmi, 110 meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi néni miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a dunántúli atyafiság segítségével, az idén már három somogyi kisasszonyt gardírozott a honi bálokban. De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. nősen rossz világ jár a felsővármegyékben. Ahány Külö­ga­vallér ott van, az mind partit akar csinálni. Táncoltat­ják, udvarolgatják az Alföldről oda került nyakat, d­e a tót mind ravasz: nem nyilatkozik kisasszo­amúgy csárdás közben és megőrzi a hidegvérét még a hosszú­hosszú szünórában is, amikor pedig annyi sok minden­féléről lehet beszélni! A vidéki bálokban még becsüle­tesen betartják a szii­órákat, amikor a cigány hangoló­nótákat játszik és a fejek, szőkék és barnák, önfeled­ten érnek össze . . . Sok szegény leány maradt már azért pártában, hogy a hebe­hurgya rendezőség vetett véget a szii­órának, amint az tervbe volt előbb véve. Az előre előkészített ostromágyúk nem vonulhattak föl, mert az átkozott rendezőség a cigán­nyal né­gyesre harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szim­­órákat, sőt toldjuk is meg néhány perccel, fiatal bará­taim, mert nem tudhatni, hogy nem követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel. Amerre a Vitkóczy-kisasszonyok jártak egy far­sangon, — hosszúéjszakáju felvidéki bálakon, — a szünórát betartották, de, hajh, a két kisasszony csak gyürü nélkül jött haza az anyjával. Pedig mégis Vit­kóczynénak a nagyanyja csillagkeresztes dáma De később ezt is elhallgatták ott, amerre jártak, volt! mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincs, mint a felvi­déki családoknak. Egyik-másik uralkodó hercegeket számol rokonai közé és a legszegényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy csillognak-villognak a felsővármegyékben a közel távoli atyafiak, hogy a gothai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagke­resztes nagymama, aki hosszú esztendőkön át hűsége­sen megtette a magáét, ha Vitkóczyék idegen ságba keveredtek, a lomtárba került. Vitkóczyék társa­csu­pán akkor foglalták el megillető helyüket a farsangi társaságban, amikor Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok rokonságával kezdett dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégis csak nagyobb potentát egy halott csillagkeresztes­­ lámánál. De ime mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, megérkezve egy sötét hajnalon, mikor a vasúti állomáson havas eső csapkodta a res­a­tauráció párás ablakait és teremtett lélek nem látszott sehol. A restaurációban már világosság volt és még Vitkóczy mama ugyancsak noszogatta a kisasszonyo­kat a tömérdek skatulyával, különböző kosárral kifelé­, a vendéglő ajtaja fölnyílt és egy bundába burkolt, ne­mez­ csizmás alak. krákogva lépett ki a perronra. Vit­kóczyék csak akkor vették észre, amikor hatalmas han­gon jó reggelt kívánt az északi sarkra készülő utazó. Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét • — No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyur­kovay, nem pedig mint az erdei haramia. A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csóko­lomat" mormogtak. Gyurkovay, egy helybeli ügyvéd, félig-meddig, amolyan magyar rokonságban volt a családdal, de teljesen hasznavehetetlen, tizenkétpróbás agglegény volt. Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle kombinációktól. — Farsangból jöttök ? — kérdezte Gyurkovay szo­kásos kiabáló hangján. — Onnan, tótországból, hogy sü­lyedne el. — fe­­l­lelt Vitkóczyné nem kevésbbé erős hangon. — Ugyan, ne kiabálj, Züzánn! — csillapította Gyurkovay. — Miért ne kiabálnék? Először nem hallja az ör­dög sem, másodszor, megmondtam nekik a fülük hal­latára. Csak tóttal ne keveredjen az ember atyafiságba. —­ Ugyan ne mérgelődj, amikor a leves még az­ asztalon sincs. Nemrégiben levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális kollégám nagyon szépeket írt a leányokról. — Csak nem bizonyos Bajomi ? — kérdezték csak­nem egyszerre a Vitkóczy-kisasszonyok. — De éppen ő . . . — Ugy­e mondtuk, mama? . . . — Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még itthagy a vonat. Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az­ induló vonatra, a kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a vén medve, a­miből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem fordulva, kedélyesen jó reggelt­ bömbölve, nyomult be havas bun­dájában egy másodosztályú szakaszba, ahol egymás hátán aludtak az éjjeli vonat utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, Gyurkovay jó reggeli­je a kere­kek zörgésén is áthallatszott, mert nyilván senki sem akart fölébredni, hogy kényelmes helyét elhagyja. A Vitkóczy-kisasszonyok a skatulyák mögül hir­telen kipirosodó arccal néztek az anyjukra. 380

Next