Uj Idők, 1909 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1909-04-25 / 17. szám - Davis: Szerencse katonái / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
SZERENCSE KATONÁI Regény írta RICHARD HARDING DAVIS Folytatás — Azt hiszem, hogy nem. Nos, tehát én azt mondom, hogy az ön embereinek semmivel sincs több kilátása, mint egy csomó játszadozó iskolásgyermeknek. Természetesen én nem tudom, hogy mikor fognak megütközni, — azt nem tudom, s ha tudnám, akkor sem mondanám meg, de ha meglesz az ütközet, nem lesz ellentállás. Mindennek egyszerre vége lesz, csak a diadalkiáltás fog hangzani. Bürke hangja nyugodt volt és határozott. Most a helyzet magaslatán állt s szánakozó jókedvvel nézte, mint komorul el a körülötte levők arca, egyik a másik után. — Alvarez és Alvarezné megmenekülhetnek, — tette hozzá nyomott hangon, kerülve Stuart tekintetét,— csak nem szabad az utcán mutatkozniok s nem szabad megkísérelniük, hogy a váltókat és az ékszereket magukkal vigyék. — Tehát ön is tud erről? — szakította félbe Clay. — Én nem tudok semmit, — válaszolta Burke, — legalábbis semmit ahhoz képest, amit a többiek tudnak. Ez csak olyan pletyka, amit a főszálláson összeszedegettem. Semmi közöm sincs a dologhoz, áruimat szállítottam, nyugtámat kiállítottam s engem csak ez érdekel. De ha öreg barátomnak megnyugtatására szolgál, ha engem a fogságban tud, megteszem neki ezt a szívességet s nem teketóriázom. Két Clay összeszorított ajakkal nézett Stuartra, a fiatalabbkodott s tátott pedig könyökével az asztalra támaszszájjal bámult Burkere, aki nagy lelki nyugalommal keresgélte zsebeiben gyújtóskatulyáját. Az utcáról behallatszott egy sorsjegyáruló leány lusta kiáltása s a mezítelen lábaknak szabálytalan dobogása, amint a tartományokból érkező, porral belepett katonáknak egyik százada a másik után vonult el előttük s bakkancsaikat szuronyukra akasztva vitték. Clay hosszas kiáltással az asztalra csapott. — Alapjában véve ez a dolog mégis csak üzlet valamennyiünknek, — mondta. — Mit gondol, Burke, ha ön Stuart kapitánnyal és velem ennek lakására jönne, s ott az elnökkel és Langham úrral tanácskoznánk? Langham három milliót fektetett ezekbe a bányákba és Alvareznek is alapos kívánsága lehet, hogy hivatalát megtartsa. Mit gondol? Ez mégis csak jobb lenne, mint fogságba jutni. Mondja el nekünk, hogy mit terveznek az összeesküvők. Önmaga határozhatja meg az árát s én kereskedem, hogy kifizetik. Mivel önt az érzései nem kötik sehova, gondolkodás nélkül harcolhat azon az oldalon, ahol jobban megfizetik. Burke kinyitotta száját, mintha mondani akart volna valamit, majd újra becsukta. S ha valaki azt hitte volna, hogy komolyan meg akarja fontolni Clay ajánlatát, tévedett. — Vannak a mi mesterségünkben olyan emberek, akik megtesznek ilyesmit, — mondta végre Burke, — egyiknek a fegyvert adják el, a rendőrségnek pedig a híve, s azután ravaszul eladják a tudósítást a sajtónak, amivel újra üzletet csinálnak. Én azonban tiszta szerepet akarok játszani. Ha én az árut az országba szállítom s ezért magamat megfizettetem, nem árulhatom el önöknek, hogy hol van elrejtve s tudom is én még mit. Az érzelgősség megvetése nálam nem üres beszéd, mint jól tudhatja, de nekem jó üzleti ösztönöm van, s amit ön most ajánl, az nem jó üzlet. De már eleget is beszéltem, s ha azt hiszik, hogy én szabadlábon veszélyes lennék önökre nézve, akkor kész vagyok fiatal barátommal megtenni azt a kis sétát. Mac Williams erre gyorsan fölemelkedett, sugározva az örömtől a szolgálat fontosságának tudatában, amelyre kiszemelték. — Ez a fiatal úr tréfának tekinti a dolgot, — szólt Burke nevetve. — Burke kapitánnyal összeköttetésbe kerülni, így vagy úgy — nagy kitüntetés reám nézve, — válaszolta Mac Williams, amint foglyának háta mögött a kocsiba beszállt és Stuart kapitány a fogház irányában vágtatni kezdett előttük. — Ha ön jobban volna értesülve, másképpen gondolkodnék. — válaszolta Bürke. — Barátaim egy óra óta figyeltek bennünket, amikor beszélgettünk, s figyelnek még most is. Csak a fejemmel kellene bólintanom útközben, önt kilöknék az utcára s engem megszabadítanának, még ha porrá kellene zúzniok is ezt a kocsit. Mac Williams most helyet cserélve szembe ült foglyával s aggódó pillantással nézett az utcán föl s alá. — Ön tudja, hogy erre a beszédre csak egy feleletem lehet, nem igaz? — kérdezte. — Ez a felelet pedig így hangzik: Ha ön fejével bólint, el fogja veszteni azonnal fejét. Burke bosszankodva kiáltott föl s a megdöbbenés és rosszalás kifejezésével tekintett őrére. — Csak nincs ön fölfegyverezve? — kérdezte. — Miért nem? — válaszolta Mac Williams bólintva. — Hála önnek és barátainak, elég zavaros időket élünk. De úgy látom, ön némi félelemmel viseltetik a tüzelő fegyverek iránt, •— tette hozzá az ifjúság türelmetlenségével. Az ír-amerikai megveregette az ifjú térdeit s megemelte kalapját. — Fiam, — mondta eközben, — ha az ön haja is olyan szürke lesz már, mint az enyém, s ha majd részt vesz hat háborúban, mint én, akkor önnek is meglesz a bátorsága bevallani, hogy a tüzelő fegyverektől fél. III. Clay és Langham rábízták Mac Williamsra és Stuartra, hogy foglyukról gondoskodjanak s visszatértek a Pálma-lakba. Itt megebédeltek, de a hölgyek jelenlétében nem említették a nap eseményeit. A hold ezen az estén későn kelt föl s amint Hope az asztal mellett ülve az ablakon át szemlélte, a szirt szélén egy férfi alakját látta, amely élesen fi MESE BIRODfILMfiNfiK mondhatjuk HZ ÉM UJSHGOMfIT. Minden szombaton reggel beállít az ő tarsolyával s szórja az egész hétre való mesét, verset, elbeszélést, tréfát, adomát. — Pedig csak 2 korona 50 fillérbe kerül negyedévenként. Fiz új negyed éppen most indul meg :: :: :: :: :: :: :: Kiadóhivatal: Budapest, VI., Andrássy út 10. sz. •423