Uj Idők, 1909 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1909-11-07 / 45. szám - Krúdy Gyula: Egy kalandor naplójából / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Egy kalandor naplójából Elbeszélés írta KRÚDY GYULA Amikor a bécsi policiával is haragba estem, nem volt más választásom, mint visszamenni Németországba vagy haza Budapestre. Németországra borzongva gondoltam. Brr, azok a hideg német börtönök, amelyekről annyi sokat hallottam és olvastam! Meg aztán azok a németek különös emberek. Egy omlett miatt is legnagyobb lármát képesek ütni. Érdemes egy omlettért? Érdemes nekem azért bezáratni magam, mert Németország különböző városaiban szerencsével kártyáztam? Amilyen balekok azok a németek, csudálom, hogy még eddig egy kisebb német várost mindenestől el nem nyertem. Meg aztán a magdeburgi lányok! Azok a magdeburgi lányok! Bizonyosan mindegyik szívesen lett volna a feleségem, ha rákerül a sor. De nem került rá. Báró Nagytapolcsányinak tovább kellett utazni és most itt azon tűnődik Bécsben, hogy merre is fordítsa a szekere rúdját! Csak békésebb világ volna Oroszországban, nem sokat gondolkoznék. De a rendőrség meg van ott vadulva, minden becsületes idegenben nihilistát szimatol. Talán még kiderítenék rólam, hogy egykor a szép és ábrándos Babrikov hercegnőtől olyanformán vettem át búcsúzásképpen néhány rubelt, hogy politikai összeesküvés miatt azonnal menekülnöm kell. — Ah, te nihilista vagy! — kiáltott fel boldogan a hercegnő. — Hisz az nagyon érdekes. Ha előbb tudom . . . Ugyan, miért is nem mondtad előbb. Jobban szerettelek volna. Ami azt illeti, a szerelmével így meg voltam elégedve. Túlságosan szeretett csókolózni. Tehát Oroszország felé is el van zárva előlem az út. Pedig de szívesen mennék! Vájjon játszák-e még a pétervári klubokban azt a játékot a testőrtisztek, hogy hol a treff dame? Szép idők! Én mindig tudtam, hol van a treff dame. Nincs mit tenni egyebet, mint Budapestre menni. Szép szülővárosom ott a Duna partján, de sokszor láttad már megtérni tékozló fiad! Szegényen, betegen, elhagyottan, csalódottan ... És az a drága, mindennél drágább fehér fő, hányszor borult már reám zokogva, amikor Budapestre jöttem. — Kedves fiam, rossz híreket hallottam felőled! — zokogta az az édes hang, amely hangot nem tudta velem elfelejtetni még az indiai hercegnő hárfapengetése sem, otthagytam a hercegnőt ékszereivel és millióival, amidőn pedig már éppen arról volt szó, hogy a Földközi-tengeren jacht-kirándulásra megyünk, mert megbetegedett az édesanyám. A hercegnőt azután semajánltam soha, csak azt restellem, hogy a legelső ember, akivel találkoztam, midőn a vonatról leszállottam, K. kapitány vot, a detektiv-főnök. — Kedves ,,gróf", •— mondta barátságosan, — egyelőre nincs ön ellen semmi panaszom . . . De óhajtom, hogy ne is legyen. Majd vigyázni fogok önre egy kissé, amíg itthon mulat. Szerettem volna felpofozni magam. Hogyan is lehettem olyan ostoba, hogy arra nem gondoltam, a rendőrség lesni fog a pályaudvarokon, mert bizonyosan meg kell érkeznem, hisz beteg az édesanyám. Ha Egyiptomban lettem volna, akkor is megérkezem! Milyen ostoba néha az ember. Még a rendőrség is túljár az eszén. Megyünk tehát Budapestre! Valahányszor Budapestre megyek, mindig eszembe jutnak a diákkori emlékeim. Ugyanígy mentem haza sok évvel ezelőtt minden karácsonykor a szülői házhoz a katonai iskolából. A szívem tiszta, a kedvem pompás, vastag cigarette a szájamban és a nagyobb állomásokon mély kamasz hangon kérek pohár söröket. Nini, megint a régi vagyok-e? A kis kadét, a szeretett gyermek, a jövendő táborszernagya? Megyünk Budapestre, a tétlenség, unalom és a lelkiismeret városába. Ebben a városban nem vagyok se gróf, se herceg, se huszárkapitány, — kivéve talán a rendőrség könyveiben, — itt csak Kovács Pál vagyok, egyszerűen Kovács Pál, az egykori vaskereskedőnek a fia. Hallom, vagy talán tudom is, hogy ebben a városban is vannak emberek, akik a pénzüket azért gyűjtötték, hogy ha netán megismerkednek egy okos emberrel, annak átadják a pénzüket akár szép szóért, akár kártyajáték útján, — de ezek az emberek engem nem érdekelnek. Én a karácsonyi vakációra jöttem és kadét vagyok, aki édesanyja sütötte kalácsot eszik naphosszat. — De még nem is nagyon hiszem, hogy volna olyan ember ebben a városban, akivel érdemes volna foglalkozni. A berlini német is bizalmatlan és elzárkózó. Az angol legtöbbször megközelíthetetlen. A párisi kedves és mulat az idegen fölött. A budapesti ember az egészen más. A budapesti ember, akit nem lát mindennap a kávéházban, szóval, aki bizonyos tekintetben idegen előtte, azt egyszerűen amerikai milliomosnak vagy zsebtolvajnak nézi. Mindenesetre begombolja az aranyórája fölött a kabátját és szimatol, leselkedik és egy negyedóra alatt azt is szeretné tudni, hogy bankjegyben vagy aranyban hordja-e a pénzét az idegen ? És ha az idegen az első negyedórában nem kínál se hamis rendjelt, se kártyajátékot nem indítványoz, a budapesti rendes és tisztességes embernek tartja már az idegent, akit esetleg ő maga fog meginvitálni egy rövid klabbász-pártira , az „uhu"-val. De ha ezt nem is teszi, az idegen aranyóráját mindenesetre szeretné valami módon elszerezni. Az én meggyőződésem már csak az, hogy Budapest az a város, ahol kíméletlenül agyonütik a tolvajokat, de csupán azért ütik agyon, mert a többi nem tudott lopni. Itt mindenki „keresni" szeretne. Szívemből sajnálom a pestieket. A legnehezebb munkát ők végzik a kontinensen. Egymástól, egymásból akarnak megélni. Ha ezrest vált valaki a vendéglőben, az egész publikum együtt olvassa a pincérrel az aprópénzt. A szemek éhesek és mohók. A nők elpirulnak. Az expressz-vonat pöfögve vágtat szülőföldem felé. Mintha ez az expressz is csak amolyan talmi expressz volna, amint a magyar határon kívül kerül. Kereskedelmi utazók, szerb disznókereskedők ülnek a vonaton. Hátradűlök a párnákon és elmélkedem. Sok mindenféle jut az eszembe. Hiába, érdekes időket éltem át. Egyszer Európa rendőrsége üldözőbe vette a jó Mayercsikot, nekem pedig mindenáron találkoznom kellett Mayercsikkal. Mayercsik szökött, menekült a rendőrök elől, velem sem tudathatta hollétét, miután azt folyton változtatni kellett, amióta valami ostoba spicli ráhibázott, hogy Mayercsik a nagy veszedelmek idején egy lengyelországi falucskában szokta meghúzni magát, ahol az apja a korcsmáros. Ugyancsak idejárt Mayercsik a földkerekség túlsó oldaláról is a sátoros ünnepekre. Mert jó fiú volt Mayercsik, szerette öreg szüleit. De hát most haza sem mehet a falucskába, amely mérföldekre fekszik minden vasúti állomástól és jó búvóhely volt az olyan embernek, akinek néha nyomtalanul el kellett tűnnie. Az igaz, hogy Mayercsikot odahaza sem csíphetnék Messze környéken mindenütt atyafiak, rokonok meg laknak, akik előre értesítenék a veszedelemről. Meg aztán hol van az a rendőr a világon, aki száz lengyel-zsidó kö- 422